Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én ezeket látva magamra, jobban mondva -erre- a blogra ismertem, aki a mai nappal hivatalosan is betöltötte az igen csak nagy jelentőséggel bíró második évét. Hiphiphurrá Calacitra, #hábé. Kortyoljunk is egy nagyot, többet, ez hozzánk tartozik.
Meg hozzátok is, hogy itt vagyunk, élünk, és még mindig úgy imádjuk ezt az egészet csinálni, mintha csak tegnap kezdtük volna el. De elsősorban megmaradt blognak, tehát még mindig magunknak csináljuk, mert fun, és nem másért, másokért.
Persze sok dolog nem változott, ilyenek az elgépelések, a fránya helyesírás, a számtalan megálmodott végül semmivé lett ötletbomba, de legalább mindig van mit, miért előre tervezni, hogy don't stop, csak azért is folytassuk.
Ami meglepő volt számomra is, hogy az eddigi blogoktól eltérően egy nap se volt az évben, amikor hagytam volna az egészet a csudába. Mert ha jól megnézitek, a legtöbb ilyesfajta webkettőpontnullás próbálkozásom a két évet is alig élte túl, néhány még az egyet se.
Ezért is nagy igazság az, hogy a blog olyan, mint a nő. Könnyű megszerezni, de aztán nehéz megtartani, ha már kéne. Ha meg ott van, akkor szabadulni nem tudsz, mindig veled van. Átok és áldás egyszerre vol4631.
Szummázva ezt az évet: teljesen rendben volt. Részemről legalábbis. És bár az említett tervek, célok csúsztak, csúsznak tovább, de azokon kívül mindenről írtunk, beszámoltunk, amiről szerettünk volna. Amiről meg nem, az úgy is járt, az volt a sorsa.
És ha valaki egy éve azt mondja nekem, hogy figyelj ez lesz, így fog kinézni majd akkor és most, elfogadtam és aláírtam volna. Most is ezt tenném a következőre, a harmadikra, de azért vagyok telhetetlen és nagyot álmodó, aki csak nem éri be ennyivel és többet akar.
Persze még egy ilyen évvel is jók vagyunk, az bőven tömör gyönyör lenne, maga az ajándék. De a vigyázba álló, és kiugrásra készülő új rovatokkal, meg oldallal akár rá is verhetünk a mostani évre. Viszont egyelőre maradjunk annyiban, hogy leszünk, minden más pedig maga a meglepetésfaktor.
Zárszó.
Eseménydús évet hagyunk most maga mögött. Az első is nehéz, de a második még annál is nehezebb egy blog életében. Nem ezerszázalék, hogy ez a túlélés korszaka ebben a műfajban, de mégis közel állok az igazsághoz, ha ezt mondom. Mert itt jön ki, hogy a kezdeti rajongás, lelkesedés tartható állapot maradt-e, egy örökérvényű konstans alapjáraton futó szalagmechanizmus, amit igazából észre se veszel, mert természetes, mint egy perc alatt 16-szor kimondani egy nevet. Nem nevet.
De tessék, mi kiálltuk, megültük, átléptünk rajta, és megyünk tovább a megkezdett úton, ha azt bwnak se esik ellenére. És kontenttel támogat, amikor csak teheti. Mert ezt itt mind, a posztokat, a blogot elsősorban neki köszönhetjük. És köszönjük is. Hogy van nekünk.
Viszlát egy év múlva, ilyenkor!
Utolsó kommentek