Komolyan úgy érzem magam, mint akit ott hagytak faképnél az oltárnál. Pedig még nem is hagytak. Csak gondolom, hogy ilyen lehet. Persze az sokkal alázosabb, és töményebb, és nem is akarom megtapasztalni. Elég volt nekem egyelőre ez a Lungi Dance. Mert hiába van meg a szerelem, kimondott szerelmem Honey Singh felé (vagy bírom SRK munkásságát és buráját), mert ez nagyon nem yo-yo. Egyedül maradtam, és akkor lehetek megint én a rossz, a kritikus, akinek semmi nem tetszik. 

Az egész mindenség még hónapokra vezethető vissza, amikor olvastam, hogy a Chennai Express zenei összeséhez dolgozik hozzá még egy dallal a népszerű rapper. És mondani se kell, azóta vártam izgatottan, hogy mi sül ki belőle. Pláne úgy, hogy pont ez a két ember összeáll, és mögöttük még ott a Vishal-Shekhar is. Aztán megjelent a soundtrack, amin hűlt helye volt ennek. Semmi jel nem utalt arra, hogy ebből mégis lett valami. Még néhány site le is hozta, hogy akkor wtf?

Végül mégis csak elkészült. A hír igaz volt. Pár héttel az ost után rakták ki. Egyfajta Rajnikant himnusz, meg tisztelgés, a munkássága, és ő előtt. Ami szép és jó. De ez engem hol és minek érdekel? Whatever. Ezért kár volt.

Azt hiszem úgy jártunk legjobban, hogy a filmzenei korongról ez lemaradt, és nem kapott helyet. Megmaradt ilyen promó zene. Annak oké, de ha valami többet reméltek annál, hogy ez most hype, és felkapott lesz, és mint a vírus terjed a szét neten, akkor eléggé benézték. Mert értem én, addig rendben van, hogy a déliség az új desiség, de mégis ebben pont a déliek menők, ők maguk, hiába is szenvedi túl ezt bw.

Verdikt. Nem kukába való. De majdnem.