calacitra

Ez most akkor jól helyre rakja a fene nagy fantáziánkat. Hogy elképzelünk ezt, és az úgy lesz, aztán meg a fenéket, mégsem.

Egyszóval ki hitte volna, hogy ebből az Anirudh féle filmzenéhez ilyen kajak nyugati, de kellően keleti mázas klipszerűséget hoznak ki. Első blikkre cudar látvány, és van benne pár amúgy máskor, más esetben el nem nézendő gond is vele (Adhit miért hagyták ki annyira???), viszont marhára tetszik, így kit érdekel.

És maga a zeneszerző, zenei rendező is megmutatja magát széles világnak, hogy tud ő táncolni. Tényleg tud. Picit vicsesen (Adhinál nem), modorosan, darabosan, de nem is ezért szeretjük. Hanem a zenéért. A zenét meg ezért a látványért. A koreoért, a csudaklassz színekért, környezetért. A csúcspont mindenképpen az, amikor a lányok is elmennek, ott engem a libabőr kerülget, akárhányszor is nézem meg.

Az meg gigafakt, hogy bár kifejezetten jó a dal önmagában is, de ezzel az őrült videóanyaggal kifejezetten jobb lett, hatványozódik az élmény. Aki nem hiszi, hajtson utána. Aztán meg higgye csak el, hogy az öklét rázza rá, és nem tudja felfogni mindazt, ami előtte történik.

Verdikt. Százszor ez, mint a Lungi Dance. Csencsencsencsen.   

Most komolyan, bw! Erre is egy évet kellett várni már? What the hell.

Ha igazam van, mert igazam van, akkor az Anurag Kashyap nevével fémjelzett Shahidot a tavalyi torontói filmfeszten mutatták be nagy hacacáré közepette, először és világpremierbe, ami azért szép dolog, könnyet is csal az ember szemébe. Viszont, viszont azóta (még bejárhatott néhány kisebb fesztet, miközben) nagyítóval is felesleges volt keresni az ottani hazai mozis kínálatokban, hiszen csak nem akart eljönni a nap, hogy bemutassák az aktív saját közönségnek is.

Egy év elteltével azonban csak összejött, csak sikerült, és október 18-án már mindenki, minden indiai láthatja a saját szemével a 2010-ben Mumbaiban meggyilkolt ügyvéd és emberjogi aktivista Shahid Azhmi történetét Hansal Mehta rendezésében és Raj Kumar Yadav főszereplésével.

Aki szépen csendben tör fel mint a talajvíz, mindenhol ott van és még jól is szerepel mellé. A Talaashban Aamir oldalán egyáltalán nem volt megilletődve, simán partiba volt vele. Míg ott volt idén a Kai Po Che, ahol szintén nem fürdött be. A Shahid pedig még mindezek előtt van, volt, és csak és csakis róla szól, ő van a főszerepben, engem pedig nem is érdekel más, és több.

Must-see. És lehet kövezni, de azért szeretem azt az oldalát is a bw életnek, amikor egy filmje még nyomokban sem tartalmaz nagyon desi elemeket, maszalá eszközöket, ilyen dalbetéteket, olyan overacting költeményhegyeket. Erről is jut eszembe, hogy pont pár napja futottam bele egy The Lunchbox kritikába, ahol a csomó pozítiv, erőSség mellett annyit tudtak negatíW megemlíteni, felhozni ellene, hogy biztosan nem nézik meg sokan, mert nem maszalá szerint készült.

A Shahid is pont ugyanebben a cipőbe jár, vagy majd kell járnia. Persze azt egy szóval se mondom, hogy a kutyát se fogja érdekelni, hiszen trú a sztori, viszont félnie se kell attól, hogy úgy teljesít majd, mint egy Chennai Express. De nem is ez a lényeg, hiszen a kettő ég és föld, meg lemerem fogadni, hogy ez sokkal jobb film lesz annál. Meglássátok. 

Amikor a pletyka valósággá válhat. Hiszen már egy ideje kacsáztak azon a szájtok, hogy a valamikori új Imtiaz Ali filmben a már betonbiztos hellyel bíró Ranbir Kapoor partnernőjét nem más, mint Deepika Padukone alakíthatja majd. Meglepedtől, mi. Gondolom Imtiaz is nézte a YJHD-t, látta a kémiát, na meg nézettségi adatokat, a majdnem 200 croret, kikerekedett szeme, és azonnal tudta, hogy neki ez kell, ez, semmi Katrina meg ilyenek. A hírt a színész erősítette meg a minap egy interjújában. Elkotyogta, de helyesen tette. A címe lesz a bizonyos Window Seat, és más egyebet már mi se tudunk, és ő se árult el. Bár valakinek (jelentkezem, itt vagyok) ez is elég a jegyvételhez. Még akkor is, ha Ranbir helyett egy Aditya Roy Kapoort szívesebben néznék, vagy mellette egy Diana Pentyt éppen, és inkább. De hát ahogy tartja a mondás: jól bevált, sikeres és működő csapaton, recepten ne változtass. Imtiazra még várni kell, hogy kimondja a végső szót, és akkor official, elhisszük már neki is, mindent, úgy az egészet, hogy nem csak humbug volt tejszínnel.   

Amennyire hozzánőtt a remakezés bwhoz, annyira elválaszthatatlan lett mostanság Akshay Kumar és Prabhu Deva. Meg kibővíthetném a sort még Sonakshival. Egyébként örülök, hogy ennyire örülnek egymásnak, és hogy jól megvannak, nem zavarnak, de ne is szóljanak hozzám filmtéren egyelőre. So booooring, yaar, akár csak ez a dalbetét. Még attól is jobban beindultam, hogy valaki megnyerte a lottót, pedig nem is én vagyok.   

Ha írtuk írtuk, ha nem nem. De azért lényeges kiemelni a posztrengetegből, amikor egy bw film ott van, megméretteti magát egy külföldi, és nemzetközileg is nemzetközi filmfesztiválon. Pláne úgy, ha nem is egy, hanem mindjárt kettő teszi meg ezt a nagy szívességet nekünk, nekik, és nekik, azaz maguknak. Mert gondoljunk csak a pár napja lezajlott - mindig ígéretes filmektől hangos - sokadik torontói filmfesztiválra, ahol a The Lunchbox (ami megy már Indiába is és a kritikus zöme odavan érte) mellett még a Shuddh Desi Romance is versenybe szállt. Nyilván egyik se jött haza tömött és díjjal teli kezekkel (based on true story), viszont azért azt mindenképp öröm is látni, hogy amúgy két ilyen jó alkotással, már ha lehet hinni tényleg a kritikusoknak, képviseltette magát India akkor és ott, meg odaát.