calacitra

Shit that booty maama. Avagy meg lettünk sunnyleonozva ebben az évben. Mert ha már nem volt elég, esetleg hiányzott volna már, akkor most a köreinkben is nagy sikert aratott Baby Doll filmzene, Saree Wali Girl punjabi nóta után biza Kollywood felé vette az irányt a 'színésznő' és a Vadacurry egyik dalbetétjében tűnik majd fel. Aminek apró ígykészültje látható most itt nem sokat árulkodva. Amúgy Anirudh meg Andrea Jeremah a hangját adta hozzá, mármint a dalhoz. A látványvilágra meg holnap derül fény. Meglássuk.

Ahány indiai film, annyi koreográfia. És a mozdulatgazdag, innovatívbomba, már-már lekövethetetlen lépés sorozatok kombójától is el lehet csábulni, fakt, de van úgy, hogy nem kell túlspilázni, nagy dolgokra gondolni, csak a lehető legegyszerűbbet elővenni a szekrényből, ahogy a nők is szokták (NOT) a ruhákkal, mielőtt elindulnának, khm, elindultak volna már egy órája.

Legutóbb a Caller Tune vette arcpiritóan fapadosra, és rezsicsökkentősre a tánctémát, most pedig a dél-indiai vízekre evezve, a tamil nyelvű kollywoodi Vadacurry egyik dalának betétje kér ki magának többször visszajátszást, amire képtelenség vállat vonni. Képtelenség, mert fel és le és le és fel mozog az, mint a szinuszgörbe, ennyire ragadós dolog ez ám. Aki nem hiszi, járjon utána most itt rögtön.

Nyilván a kroeo egy adalék, viszont a beatek nélkül ez is csak félkarú rabló lehetne. A Vivek-Mervinnek jár is pacsi. 

u.i.: de azért nem csak én, ti is megijedtetek, amikor megállt levegőt venni a dal? 

Yvette elment, Barbi megjött, de a Sweety örök.

Bw meg mehet a levesbe, mert itt van Allu Arjun és azok a Race Gurram dalbetétek teljes kiszerelésben, köztük az általunk igen csak nagy népszerűségnek (és akkor még finoman fogalmaztam) örvendő csókos Sweety, amit bárhol bármikor bárkivel és bárhogyan.

Amúgy jól olvasod, szótlan vagyok, mert lassan tetézni a tetézhetetlent nem tudom, vagy hogy hova fel magasztaljam, mert olyan magasság már nincs. A Sweety elért oda, meg oda, hogy a szuperlatívuszok is csak aprócska fokozásoknak tűnhetnek. Amihez még a dalbetét egy adag tömör gyönyör, a teljes elélvezéshez vezet mindazonáltal. Annyira rendben van, annyira imádnivaló, annyira indiai, annyira allu arjun, annyira shruti haasan, de annyira. Pont ennyire. 

A nyár meg már kopogtat a szomszédban, még nem késő megtanulni minden egyes sorát. Mert ez lesz a himnusza az ideinek. És ehhez nem kell dábtep, kézfeltevés, twerkelés, szelfi sincs benne, csak zene az egész. ZenÉL.   

Azt hiszem, Anirudh Ravichander fészbúk bejegyzései között találtam rá erre az eléggé új bandára, a NOBB-ra, akik most jól betörtek a tamil popbizniszbe. Már ha egyáltalán létezett olyan, még előttük, mielőtt ők úgy gondolták tényleg, hogy na majd megmutatják.

Ezt nem igazán tudom, de azt igen, hogy az első daluk, a meglehetősen szuggesztív című Cosmopolitan Kadhali (nehéz lesz elfelejteni) olyan laza, hogy már szétesik, és állatira kapós, nézeti meg hallgatja magát, velem, veletek is remélem. Hisz megérdemlik a fiúk az odafigyelést annyi szent. És talán nem is egyslágeres előadók táborát fogják erősíteni majd, ha úgy alakul. Mert ne. Nem kéne.

Én itt vagyok, támogatom őket, hajrá-hajrá. Nem hagyom magukra őket, de talán inkább ők nem fognak engem. Ezzel a dallal. Ami habkönnyű, filgúd, meg klassz. Szeretgessétek, osszátok, tapadjatok rá.      

Azt merő túlzás lenne azt állítani, hogy a tamil nyelvű Veeram filmzenéje a zenéje miatt, és elsősorban azért, csak amiatt kap most helyet, külön posztot a blog életében, mert akkor a Pancho Aréna is egy futballstadionra hasonlítana kívülről. De nem. Nem így van. Az igazság az, hogy a svájci zászló az oka. Wtf? Mert tök jó látni, hogy bw oda mindig hazatér forgatni, szép is na, és ilyenkor eszembe jut, hogy mi meg hol vagyunk, kérem szépen?