calacitra

Ó Prijá Prijá... 

Nyilván ez is a mai nap jelen(hetet)t meg. Csak nekem. Csak miattam. Meg az újcsütörtök miatt, ami a péntek. Köszi hát, akkor.

Így, aztán hiába is zárnánk be a zinternetet, hogy már mindent láttunk, és kiolvastuk előlröl hátulról, írnánk ki cédére, mert nem tehetjük. Ugyanis, a visszamaradt maradék perceket már ennek az Endrendum Punnagai, tamil nyelvű, egyébként Harris Jayaraj által szerzett filmzenének kell szenteljük, persze igen nagy örömmel. Miért is pontosan?

Mert igazából azóta erre a dalra áhítoztunk, mióta csak a trailerben meghallottuk. Boldogságosság van tehát személyre szabottan. De talán nem és elsősorban a megjelenés apropóján, hanem az benne az igazán nagy ajándék, hogy semmit sem veszített értékéből a teljes kiszerelésű és hosszuságú változatában, mint az általában sajnos sokszor előfordul a dalokkal, ahogy kénytelenek meghajolni a hype veretes kíséretében a kritikus aktív közönség előtt.

Itt azonban szerencsére egy kivételt köszönhetünk a Vaan Engum Nee Minna személyében. Ami végig izgi, szuggesztív, hangulatos, kellően fura is (2:47-48), és egy király dalbetéttel pedig ez csak királyabb lehet. Bár egyelőre nyugodt szívvel alszunk, megvagyunk anélkül is, a dal elég. Patent.   

A hét magasan legjobb napját mivel is lehetne még jobban bearanyozni, mint egy dél-indiai (talán tamil nyelv a nyelv) muzsikával. Azzal. Pontosan. A Prayerrel.

Ami az Idharkuthaane Aasaipattai Balakumara egyik filmzenéje tetszik lenni. És oké, hogy nem mai darab, de a híre csak most jutott el hozzám, szóval nézzétek el, ha már ismertétek, vagy megvolt.

Bár szerintem a jó indiai filmzene az olyan mint a bajai szavazás: soha nem ér véget, meg örökkén örökké fültéma marad.

Hát akkor ezzel is mondok boldog csütörtököt, pénteket, szombatot, hétvégét. Nekem. Magamnak (van miért). Nektek is. Egyébként nem tudjátok, hogy a napokban volt e valami nagymagyar pont kint Indiában? Nem én.  

Szeretem azt, ami déli. Szeretem azt, amit Anirudh csinál. De azt nem, aki ehhez a dalbetéthez a koreográfiát feltalálta. Inkább ne tette volna.

És igen, ritka, de teljesen egyet kell, hogy értsek azokkal, akik szerint ez most mellé meg félrement ilyen szempontból nézve. Ami aztán úgy ahogy van, haza is vág az élményből, és lehúzza minden összetevőjét, ami jó is benne, meg elveszi a kedvem tőle.

Leginkább kémiátlan, unalmas az egész táncrésze a csomagnak, sehogy se akar működni, nem élvezetes, mintha a tisztelt koreográfus nem igazán kapta volna el a fonalat, a dalt, a lényegét, ezért pedig nagy kár volt.   

Mert ilyenkor aztán hiába pazar a színkavalkád, furi a helyszín, vagy kiváló a muzsika, még annál is szebb Priya Anand, mert ez nem énekli ki a sajtot a szánkból, ez kevés ahhoz, hogy elfeledtesse azt, ami ott történik mozdulatügyileg. Inkább hallgatom, mintsem nézzem tovább. 

Délben az igazság. És akkor még mindig az a helyzet, hogy egy nagyon különleges részét képezi az indiai összfilmgyártásnak mindaz, ami nem bwban, de azon kívül történik. Még akkor is, ha itt a blogon csak keveseb hangot adnak ki magukból, és jutnak csak szóhoz, ha úgy van, egyáltalán. De ha mégis megtalálnak néha, bekopogtatnak, akkor azért nehéz ellenállni nekik. A Raja Rani egyik dalbetétje pedig ilyen, aminek nem lehet. Még ha dress-code is van Kaposváron, vagy mínuszok röpködnek az októberi nyitányban, igazából akkor se. Szeretnivaló mindenhogyan, lájti az egész, lehet lomizni is kéne többet erről a korongról, ha már lúd, legyen kövér. Ám legyen. 

Meg Hare Krishna. Ez is most az én betegségűző himuszom. Viszlát vírus virtus. 

Ja és soha ne próbáljatok meg fájó torokkal énekelni. De még plébekelni se. Én előre szóltam.

U.i.: nagyon nagy jóság patent ez az Arrambam filmzenei album, egyétek, igyátok, megérdemli.