calacitra

Nem tisztem az ördögöt a falra festeni, de Abhishek Sharma rímékje a trailer alapján alig lesz megkülönbeztethető attól a szinttől, amit az idén a Humshakals vagy az Entertainment képviselt. Kvázi, hogy viccesnek képzelte magát, úgy is adták el, miközben a vonzáskörzetében szórványosan akadt csak egy humorbonbon, és azt is lehet csak azok kapták el, akiknek az ingerküszöbük alacsonyan van, volt, lesz.

A történetről sem kell nagyban gondolkodni. A három öreg megunva az otthoni szürke hétköznapokat becsücsül a minibe, hogy aztán Lisa Haydonra ámuljanak meg bámuljanak és minden kívánságát teljesítsék. Majd bekerül jól a képbe Akki is, aki sokak szerint ellopja a showt is a többiek elől, de showt egyelőre nem látok. Szumma. Sok bizodalmam nincs most ebben a projektben.

Értem én, hogy Tere Bin Laden, meg hogy ez mégis csak feldolgozás, és régen minden jobb volt, ám ha valami nem meggyőző, akkor megette a fene. 

Arijit Singh próbál jobb belátásra bírni a Haider filmzenéket illetően azzal, hogy most egyet közülük, a Gulon Mein Rangot kisujjból eldalolja. És szép-szép, csak a komfortzónámból nem tud kizökkenteni egy másodpercre sem. Nyilván, ha indiai lennék elolvadnék, repeatbe vele, és a dj shuffle monnyon le, viszont anélkül (még úgy is) sok esélyét nem látom annak, hogy a film megnézéséig találkozni fogunk nem hogy többször, akár csak egyszer. 

Múltkor fényeztem még valahol, hogy bw hogy összeszedte magát trailerkészítés ügyében, erre most a Bang Bang mindent lehúz, és visszalök az eredeti kerékvágásba, ahol és amiben nincsenek se magasjelenetek, se minőségi tartalom, se olyan csúcspont, amitől el kéne mennem. Szóval 'le lehet maradni', welcome to reality.   

Mert az igazság az, hogy elsőre nagyon nehezen akartam lenyelni, hogy ez AZ előzetes. Nem is a mikéntje, vagy miértje fogott meg negatív értelemben, hanem, hogy egy ilyen márkájú, és kaliberű film, ami nyíltan felvállalva feldolgozás kapcsolatát a hollywoodi alapművel (lásd Knidght and Day) tud lebőgni elég istenesen. 

Azért második blikkre már fogyaszthabbá érett, de a vállalhatósága maximálisan kérdőjeles. Kvázi Siddharth Anand nem tudom hova tette a sütnivalóját, pedig a teaser még maga volt az édes élet meg álom és satöbbi. Hangosan gondolkodom: vagy a pénz nem ment el másra, vagy konkrétan le lett ugatva ez a része filmmarketing folyamatnak.

Persze túlságosan nem rezeltem be tőle. Még ennek tudatában, láttán is moziban a helye és a helyem. Mert mégis hány és hány film dicsekedhet hasonló tartaléklángon működő előzetessel, aztán meg később már teljes valójukban feltámadást produkálva. Féltem is annak rendje és módja szerint, de lehet, hogy vissza kell szívnom azt a karakán véleményemet, miszerint jó döntés volt ennek nekileselkedni meg belevágni.

Cáfoljon rám Bang Bang, én lennék a legboldogabb tényleg.   

A poszt címe akár lehetett volna az eltűnt idők nyomában is. Hiszen a most következő dalban olyan bwban is népszerű és híres maestrok közreműködtek, szebb szóval kollaboráltak, akik az idén nincsenek a rivaldafényben, ha a filmzenék palettára tekintek.

Azt, hogy ez mennyire indokolt vagy jött össze csak úgy sajnos, nem tudom, de azt igen, hogy míg Rahet Fatah Ali Khan legalább önálló albummal jelentkezett, addig a Salim Sulaimanról ez nem mondható el, brühü. Persze a héten már ez a második feltűnésük itt a blogon, viszont mégis csak szeptember van, itt volt az ideje na.

A dal meg a Habibi névre hallgat, amit ők hárman párban együtt vezényelnek le egy klip kíséretében. Ha pedig ez se lenne elég, akkor ott van az 50% svéd meg 50% görög származású Elli Avram, aki mára már bw színésznővé is avanzsálodott a Bigg Boss regnálást követően. És ahogy azt láthatjuk, ha táncolni kell akkor se jön túlságosan zavarba, éljen is az eyecandy rovatunk legcsiszolatlanabb gyémántja.   

Valamint, hogy teljes legyen a kép, akarom mondani gloáblis, multikulti, úgy a dal már inkább valamilyen arab beütéses, de ezt nem szándékom a számlájára írni, mert elég jól él vele, kihasználja, bár nem is fűszerezi túl, csak mértékkel adagol. De adagol. Nem először hallgatom meg már a bejegyzés írása alatt, és nem is utoljára. Amihez Elli se kell hatványozottan, nélküle is elboldogul a Habibi. 

Még több és több Salim-Sulaimanot bwba. Meg Indiába. Mert lehet vannak náluk sokkal jobb, ismertebb, eladhatóbb zenei maestrok, de még egy ilyen, mint ők, az nincs egy szál se.

'Bírom is őket, mint a jó bort', - a leglegleginkább a zenei és filmzenei fronton, ami Indiát érinti. De hogy miért? Nehéz megmondani, hiszen évzenékben szegények, az utóbbi időben közel sem találják meg magukat és számításaikat, az aranykoruknak már régen lefőtt a kávé, valahol ezt mutatja a felkérések számának visszaesése.

Meg hogy ha keresik is őket, nem éppen a felsőtíz producerei satöbbi teszik azt borsos ajánlattal a farzsebükben ajtót kopogtatva. Mégis nagy kedvenceim. Kár, hogy csak ilyen ritkán állnak elő. De ha ez a szint marad, akkor nem panaszkodom.

És akkor Chulein Aasman, a legújabb, ami nem filmzene. Bár egy színésszel közösen, Farhan Akhtarral adják elő megklippesített formában (meg neki kösznhetően). Az üzenete mellett (go women go #womenpowa) pedig a dal is szépen szól. Ezért és azért is érdemes hajtani utána.