calacitra

Nézném. Még mindig. Még jobban.

update: 11.01. gyorsan lekapták erre-arra hivatkozva, sajnos, 404. A baj csak az, hogy máshol sincs egyelőre fent, ez így nem játék játékosok. Persze amint lesz újra sering, akkor innen is menni fog, bézik.  

update2: 11.03. újra felkerült a tréler, ez már a hivatalos, bár az ezelőtti ugyanez volt képkockaszámban, csak valaki ügyes kiszórta, amikor nem lett volna szabad. Van ilyen. Amúgy a zenébe az ott masturbation akar lenni, jól hallom? Ez érdekelne pl.

Don már nem csak mondja és mondja, hanem mutatja is, hogy ilyen de még milyen lesz a folytatás, a Don második része, amit annyira várunk, mint a karácsonyt (premier: dec.23). Jött új trailer, az előzőnél sokkal hosszabban és infogazdagabb formában. Ki is derül már ez meg az, néhány dolog tisztább lett , börtön satöbbi, néhány meg egyszerűen még érdekesebb. Filmfelkeltő sztáff a javából na, ráhangol teljesen. Nekem különösen a dialogok azok (angolul), amik nagyon ülnek, és már itt látszik, hogy Don a mester, a király, aki visszatér, nem is akárhogy. Amit csak remélni tudok, hogy az eksön nem merül ki ennyiben majd, mert ebben az évben eddig hiányérzetem van ilyen szempontból, bwügyileg, sajnos.

Aztán Srk az Srk, ez az ő szerepe, nem másé, de mondok rosszat, kevésbé jót. Az egyik helyszín Németország nekem nem szimpi. Elsőre nem tűnik olyan baba választásnak, persze belegondolva elég régen volt már háttérkép a filmsztorikban, nincs hozzá szokva már a szemem ehhez. Ugye mindig csak Amerika indul, pedig van csomó száz másik hely, szebb, jobb, amit szerencsére bw nem felejt el, és (el)hozza magával még a xxi. században is. A rendezőbe egyébként nagyon bízom, eddigi munkái, szerepei miatt elsősorban. Nagy tehetségnek tartom, kultfigurának, aki sok mindenhez ért (énekel.rendez.színész), azt hiszem a jelen bw egyik legnagyobb multikulticsillaga. Most éppen a Don 2 marketingeléssel bizonyítja ezt, nem csak a donsaysra gondolok, hanem a comicra (képregény) is, ami megelőzve a filmet decemberbe érkezik majd a boltokba. Ami úgy néz ki több lesz mint a don says, vagy a don egy történetileg, de kevesebb mint a kettő. Árulkodik meg nem is.

u.i.: Erről és sok másról lehet még körbeszimatolni a film tumbli oldalán, ami elég gyakran seringeli kontentet, ügyeset-okosat és jót egyben. De most csekk a trailerre és Call me Don!

8852 km. Manutol pontosan ilyen messze volt a szerelem, mielőtt megtalálta volna azt. A személyt, az igazit, a nagy(n)Őt, tudjátok ti jól na. Szóval név szerint ezt a Tanut, akit már a cím is elárul, s akihez az út Londonból jött repülőn (7008 km), aztán vonaton (1300 km), autón (35 km) és riksán 0.8 (km) át vezetett. Mindehhez jött még hozzá az a 20 lépés is, amit a doktorúr megtett míg fel nem ért a szobába és meg nem pillantotta álmai álmát. A nőt, aki nem is figyelt rá, miközben beszélt hozzá idegesen, mert begyógyszerezve aludt ott egy helyben ülve. Ez azonban mit sem számított Manun(kn)ak, mert megtalálta, érezte belül a dobbanást vagy mi és még a telefonjával képet is készített róla, hogy ne feledje el. De ami a legfontosabb igent mondott a házasságra, habár a másik fél erre úgy se lett volna képes. Az igazság azonban az, hogy nem is akart. Most akkor mi lesz?

Az előre elrendezett házasság találkozása az igaz és viszonozatlan szerelemmel már sok-sok bollywoodi filmet ihletett meg az évek alatt. Sikerest, klasszikust, kasszasikert, de ne titkoljuk el, jó pár rosszat is. A TWM azonban egyikbe se tartozik bele igazán. Ami nem feltétlenül baj, de nem is jó. Olyan, mint a vezértémájának használata, a házasság problematikájából való építkezés, amiből megint és megint kiindul elhasználtan, kifacsartan, agyonkitaposottan, hogy aztán végül úgy érezzed, mintha még nem láttál volna belőle egyet se, pedig utalt rá állandóan. Na a TWM után pont ez hiányzott nekem. Nem is az intertextualitás része, hanem a megfogás, az el nem eresztés, az nincs meg benne, hogy látnom kell igen még egyszer, legalább azt az egy jelenetet, ha mást nem. Túl sokat várok, nem tudom. Azonban se hogy se nincs késztetés rá egyszerűen, márpedig az igazán jó bwfilm erről ismert, az igazán magas ismétlési értékéről. 

Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lenne szórakoztató, sőt. Annak tartom, kifejezetten élveztem _majd_ minden egyes képkocka térfélcseréjét. Nem ezzel van a baj, hanem azzal, ahogy mindezt teszi. Nekem átlagosan. A TWM tisztes helytállásnak, korrekt kis iparos munkának még elfogadható, de nincs meg benne - az újranézési faktor hiánya mellett - az az érzelemgazdagság, ami miatt bwt elsősorban a romantikus ízeiért szeretjük. Jóllehet nem giccses vagy túljátszott, európai szemnek és fülnek is akceptálható, de a színész és színész és én közötti kémia megragad valahol ott a film elején, a felvezetésnél, és onnan nem igen megy tovább. Talán a film gyengébb második periódusa ennek az oka, ami lassan-lassan egy túlzottan is elnyújtott végben csúcsosodik ki aztán. Ezzel meg el is árultam, hogy milyen érzéssel hagytam ott a TWMt. Kevesebb jóval, mint arra a kezdést követően számítottam, aha. 

Tanu karaktere volt az, ami összezavart leginkább. Egyszer örülök neki, azért, mert nem az n+1 kifinomult valami gazdag mrs india. Ő más. Egy férficsábász, a naugthy girl, aki iszik-dohányzik, nem tökéletes, de nem is akar az lenni. Gondolkodom... tényleg kevés az ilyen női karakter a bwfilmben, vagy akinek akár ennyiből is elhiszem, hogy a mellére tetováltat eztazt. Majd kilép a komédia szerepköréből és romantikusan már közel sem működik ilyen olajozottan Tanu, és az őt alakító színésznő. Itt bizony kevésnek éreztem, de nem csak őt, hanem magát a karaktert, akit a szabad madáron kívül nem tudtak helyes irányba hogyan elterelni a készítők. Lázadónak jó volt szép volt, de és ennyi. A Manut alakító Madhavantól is láttunk már jobbat (lásd 3 idiots akár), de azért itt se okoz komolyabb csalódást. Végig visszafogott, dr létére nem megy bele semmi harcba, néha fel is adná, de ha kell a barátai kisegítik, és küzd a megtalált szerelméért, hogy az övé legyen, nem pedig másé, bármi is történjen vele.   

Amúgy a film romkom, ezt még nem is mondtam. Lehet azért, mert a nevetés inkább mosolygás volt. Vagy, mert még ebből is csak kevés jutott. Most így konkrétan egy jelenet ugrik be, ahol ez tényleg nevetés lett, hail goddess, ugye, még a legelején persze. Valahol emiatt is érzem úgy, hogy a két műfaj itt nem tudott egymás mellett megélni. Nem feküdtek egymásra, szimplán rosszul voltak adagolva vagy se-hogy-se. Pedig van tánc, zene, shaadi-baarat (esküvős filmek, yeah) ami egy a mentőöv, kettő a történet mozgatórugója, három a kellemes, vidám, érzelmes pillanatok első számú felelősei, de hiába jönnek-mennek-jönnek úgy ahogy ezt kell, a nagy magic show elmarad. Még ha fekete füst nem is lesz, száll fel a helyükön, mert ne lett volna pont az pont odaillő és pont kívánatos akkor pont a számomra. Egyszeri nézésre. Arra éppen megfelelő a TWM, addig amíg el nem készül az előzmény vagy folytatásfilmje, mert van róla szó; én azt is nézném. 

Azok a hindi filmek, amelyek nem csak részleteket, filmjeleneteket kölcsönöznek, vesznek át hollywoodi kasszasikerekből, klasszikusokból, hanem az alaptörténetet magát, azok úgynevezett indiaiasításon esnek keresztül. Ezeket a rendszerint hollywoodi filmeket nem sikerük, hanem cselekményük újszerűsége és adaptálhatósága alapján választják ki. A nyugati értelemben vett adaptáció Indiában úgy történik, hogy a hazai közönség igényeire formálják az eredetit. Nemcsak azért, mert tudják a készítők, hogy közönségsikerre csak így számíthatnak, látva a nézői elvárásokat, hanem azért is, mert a hollywoodi filmeket unalmasnak tartják. A hindi filmesek szerint a hollywoodi alkotások egy szálon futnak, s csodálkoznak rajta, miként lehetséges egysoros filmeket csinálni – ez a jelző olyan egyszerű történetekre használatos, amelyek egyetlen mondatban összefoglalhatóak.

Az indiaiasítás három fő eleme: (amit A Metropolis ezzel kapcsolatos bwszámában Tejaswini Ganti: A hindi nyelvű közönségfilmek gyártása címmel olvashatunk.)

• az érzések hozzáadása,
• a narratíva kibővítése
• és a dalok beillesztése

Ez a három dolog az, ami együtt egy maszálát hozhat létre az eredetiből. Az elsőre azért van szükség a hindi filmkészítők szerint, mert a hollywoodi filmek túl szárazak, a másodikra a fentebb említett egysoros az indok, a harmadik pedig megkérdőjelezhetetlen azok után, amit a zene és a bollywoodi film kapcsolatáról tudunk. Egy filmérzésekkel való film feltöltése családtagok hozzáadását, valamint a figurák szociális kapcsolatok hálózatába, elsősorban és leggyakrabban rokoni körbe való beépítését jelenti, a zene hozzáadásával pedig a legszembeszökőbb különbséget hajtja végre az eredeti verzióhoz képest. A film olyan pontjain helyez el dalbetéteket, amelyeket a hollywoodi darabot nézve nem is gondolt volna az ember. Mindenképpen nehezebb munka ez a bollywoodi filmkészítőknek, azoknak, akik a dalokból építik fel a történeteket. Egy ilyen remake esetében konkrét cselekményes történetet kapnak a kezükbe, amit persze formálhatnak saját filmviláguk szájíze szerint, de az, hogy adaptációk csak kevés számban jelennek meg India mozivásznain, kérdésekre ad okot.

Vajon a filmrendezőknek „nehezükre esik” megadott filmanyagból dolgozni? Vagy nem is akarnak készíteni remake-ket? Esetleg továbbra sem szeretnének túl nagy piacot szentelni a külföldi filmeknek az országban? A válasz nem egyértelmű, de meggyőződésem, hogy a megadott anyagból való dolgozás nem jelent akadályt a bombayi filmeseknek, s jóllehet a remake készítésnek nincs nagy felvevő piaca Indiában, de az igazság az utolsó kérdésben van elrejtve. A hindi filmgyártás ugyanis előszeretettel másol idegen országok filmjeiből, egyfajta forrásanyagot képezve számára, de a hazai filmek még mindig előnyt élveznek a külföldiekkel szemben. A belterjesség egészen a mai napig létezik, annak ellenére, hogy a nyugati filmkultúra felé való eltolódásnak a jelei már megmutatkoznak a filmeikben.