calacitra

Délben az igazság. És akkor még mindig az a helyzet, hogy egy nagyon különleges részét képezi az indiai összfilmgyártásnak mindaz, ami nem bwban, de azon kívül történik. Még akkor is, ha itt a blogon csak keveseb hangot adnak ki magukból, és jutnak csak szóhoz, ha úgy van, egyáltalán. De ha mégis megtalálnak néha, bekopogtatnak, akkor azért nehéz ellenállni nekik. A Raja Rani egyik dalbetétje pedig ilyen, aminek nem lehet. Még ha dress-code is van Kaposváron, vagy mínuszok röpködnek az októberi nyitányban, igazából akkor se. Szeretnivaló mindenhogyan, lájti az egész, lehet lomizni is kéne többet erről a korongról, ha már lúd, legyen kövér. Ám legyen. 

Kevés idegesítőbb dolog tud lenni annál, mint amikor nem vagy képes eldönteni valamiről, hogy akkor most szereted vagy utálod azt jobban. A Boss legújabb dalbetétje pont ilyen. Egyrészt azért persze hogy jóság, van benne valami szépség, hiszen a régi kor-bor új palackban mindig nyerő választás bwban, de van az éremnek másik csúnyább oldala is. Ami az, hogy ennél romantikusabbat röhögve találsz idénről. Akár dalt, akár azt betéttel kiegészülve. Meg aztán az Akshay-Sonakshi jodi annyira elcsépelt, hogy már lassan a Dunából is ők folynak. Ezt a részét inkább szkippelni kéne egy ideig, mert a hatás nem hatás már, ideje lapozni, mert ezen már szélmalmok, lovak se segítenek. Igazából utálni szeretni lehet, ez a legjobb megfogalmazás rá.   

Ehhez most 94126587 gif is kevés lenne, hogy kifejezze milyen szinten lett ZSENÁLIS a legújabb Ramleela dalbetét. Meg táncbetét. Vagy gáfkgfdmhéglnbséfnfdhé. És akkor bogozzátok ki most mire is gondoltam, mit akartam írni.

Nyilván valami felső, superduper jelzőt, amit, amilyet szerintem még nem találtak fel ebben a világegyetemben. A Nagada Sang Dhol ugyanis annyira magasan van, hogy oda a kezek se érnek fel. Minden kétséget kizáróan az év eddigi legjobb dal és táncbetétje (bár az nem biztos, hogy ez a filmben is így fog visszajönni), amiben hidegkirázósan már kényelmetlenül minden a helyén van. És nincs hiba, egy beragadt homokszem, ami legalább egy picit teret adna szájhúzásra.

Ilyen nincs. Mert tényleg nincs. És tessék bw, lehet itt nyugatot majmolni, menni utána, követni, ilyen szuperhős filmekkel, olyan feldolgozásokkal (ez is az azért), de aztán ezerszer is csak oda lyukadunk ki, ahonnan az egész indult, elkezdődött. Amiért az ami, és amiért nagyon imádjuk. Pontosan ezért. Ezekért a pillanatokért. Bw reneszánszát éljük át, vele együtt. De mi a siker titka? Elárulom no, felsorolok öt fontos tényezőt, ami nélkül ez nem lenne ekkora élmény.

Mondom, figyeltek, írjtátok? SLB. SLB. SLB. SLB. SLB.

Akkor ezt is túltárgyaltuk. Persze van ebben több és más is, ám a kulcs, a generátor, a tröszt ő maga, a rendező, meg zenei rendező, a Ramleela atyja és anyja egyben. Akinek a seggén nem akarjuk feltolni a szivárványt még inkább, de hát a tények tények, magukért beszélnek, amik szerint a film az előzetestől kezdve csak egyre jobb és minőségibb lesz, annak tűnik. Meg egyre magasabb fokokra kapcsol, és a hypelufit pedig innen már nehéz jobban és hova felfújni egyszerűen (egyedül a további zenék miatt van para, jogosan sajnos). Van még kérdés?

Szóval Sanjal Leela Bhansali géniusz. Ezt tudtuk eddig is. Lehet régimódi, begyöpösödött, aki Romeó és Júliákat választ filmadaptációnak a 21. században, meg olyan öregember, aki még mindig hiszi, hogy bw az bw, tisztán, hagyományosan adja leginkább az igazságot, de ilyenek után, láttán mégis ki mondana neki ellent. Az ki, van, zárva.

Deepika Padukone pedig áááhh. Ezzel nem csak hogy bemutatkozott Leelaként (Ranveer alias Ram után, Tattad Tattad, azt is nagyon imádjuk), hanem jól be is mutatott azoknak, akik szerint nem tud táncolni, meg akik szerint nem való ide, egy ilyen szerepre. Akik sírnak itt Aishwarya után, hogy hát már semmi sem régi. De most ne is legyen. Mert ez így tökéletes. Vele. Deevel. Aki észbontó, szemet gyönyörködtető, micsoda performansz, energia, báj, és tudjátok mit, nekem olyan volt, mintha pont Aisht látnám. Kövezzetek. Viszont ha ezzel nem is értetek egyet, azzal biztosan, hogy igazi heroine lett, amit SLB hozott ki belőle, meg a szerep, a koreográfus meg saját maga. Hiszen ez ott van benne, és most előjött, a legjobbkor, amikor az idei úgyis az ő éve, a Ramleela pedig már csak hab a tortán lesz neki. Meg nekünk, tőle. Köszönjük.

Végezetül pedig ott aa környezet, a színek, a koreográfia, a tánc, a mozdulatok, amik mind-mind olyan elemek, hogy azokkal csak még teljesebb, még profibb, még élvezetesebb lesz a Nagada Sang Dhol, és amiket lehetne még mézesebb-mázosabb szavakkal illetni, de hát már kifogytunk, és csak arra van erőnk, hogy jobbulást kívánjunk a másik szereplőnek, Ranveer Singhnek, aki péntek óta kórházban van, ott ápolják, segítenek neki, hogy meggyógyuljon. Annyi biztos, hogy magas lázzal (dengue) vitték be, és az orvosok elmondása szerint az állapota azóta se változott, se jobb, de szerencsére rosszabbra se fordult, ami azért jó jel. Viszont így a Ram Leela marketingkampánykörútja, de a napokra tervezett zene bemutató is csúszik, bár ez most kit is érdekel. Neki hajrá innen is, nektek pedig akkor itt egy kihagyhatatlan kötelező képkocka látni és hallgatnivaló az október mellé megérkezve.         

Higgyétek el, van az, amikor egy pártelnök pártelnök marad tizenharmadszorra is, akkor az úgy már nem túlságosan izgalmas. De ha egy srilankai születésű UK-ban nevelkedett és élő bw filmzenéket nyugataikkal mesápoló amúgy r&b fanatikus és énekes-szövegíró hozza vissza a bugit, támasztja fel a halottnak tűnt pénzt zenét a zenébe, akkor már volt miért élni még pár évet, és érdemes is volt, vagy ma ezért felkelni, meg aztán lefeküdni, hogy holnap erre nyisd ki a szemed, főzzed az ebédet. (Remélem azért sikerült érzekeltetni a két végletet.)

Mondanom se kell, ez utóbbi inkább közelebb áll hozzám, annyira, hogy igazán megszerettem már Arjun új dalát, amihez a klip is frenetikusan jól passzol és ütemre vág. Most ezért is jöttünk össze, újfent, azok után, hogy a dalt már csendben békességben körberajongtuk. Mert klip is van hozzá, nem elég elégszer elmondani, és azt is, hogy bitang jól is sikerült.

Tényleg mézosmázos jelzőket kéne most úgy szállítanom, mint a bajai kisnyugdíjasokat a szavazáskor, de ötvenszer való fordulás is kevés lenne ahhoz, hogy leírjam mennyire együtt van, imádnivaló az egész csomag tokkal vonóval. Itt ez kevés lenne a győzelemhez. Nem is próbálkozunk meg vele.

A fenéket nem, de azért mégis. Keljfeljancsit játszó vállak, arcról letörölhetetlen szmájlik, a mikróban forrongó kukoricát megszégyenítő pattogások a székben és azon kívül, EZ a himnuszok himnusza kérem szépen. És ha pártelnök lennék, simán erre a zenére dobatnék össze egy barneystinsonos, marketinges cv-t rólam, mi sem természetesebb. 

Verdikt: de tényleg büntet. Színezi a másodperceket, időmillomossá tesz, és még szerelmes is leszel belé. Belé, nem úgy, nem Arjunba, hanem ott a 2:55/6 item lédijébe #willyoumarryme, szóval komolyan figyeltem a videóra, ebből is látszik. Eargasm, eyecandycunami, cumi. Pörgessétek, forgassátok, seringeljétek, akadjatok, tapadjatok rá. Legalább ebből ne vegyünk vissza.  

Minden maradék erőmmel (a többi a betegségé) azon voltam eddig a pillanatig, hogy bebizonyítsam magamnak meg Shahidnak, hogy megérte a Phata Poster Nikla Herot elkészíteni, de egyelőre nem látok olyat a bemutatót követően (stat, mutatók, szimpáitaszavazás), ami erre okot is adna, legalább egyet.

Az biztos, hogy nem ettől robbantak fel a moziszínházak, és különösebben nem is volt hangos a bw szájtok, a sajtó tőle, mert olyan csudahaláliklassz lett, hogy az már nem igaz, olyan nincs. Mert van. Van ennél jobb, született egynéhány már maszálá szinten. Ez meg tucat lett, és Shahid újfent megint rosszul döntött. Remélem azért nem pókerezik, vagy lottózik, mert annak csúnya vége lenne már ezek láttán.

Na de most a nagy PPNH temetés közepette azért még álljunk meg egy dalbetétre, ami ugyancsak jól visszaadja, hogy a kolbászból tényleg nem lett itt kerítés. Szépnek szép azért, ha már a fülünket egyáltalán nem érdekli mi történik körülötte és benne.