calacitra

Néha ilyen is kell. És ilyet is kell énekelni. Amúgy fogalmam sincs milyen film lesz ez, csak szembejött velem a muzsika és olyan tipikus, hogy már jó. 

Oooo, sálálálá.

Itt van az Aurangzeb első filmzenéjének promója Amartya Rahuttól (ez ki?), amit nem érzek annyira vészesnek, mint sokan, hogy sírnak miatt ez mi ez. Igaz no, hogy picit túlhúzott, unkonvencionális darab faék nyugatias dallamvilággal, de a refrén akár még tapadhat is. Olyan átlagos, nem évzene, viszont idén hallottunk ennél már rosszabbat is. Lehet visszatérek rá később, de hétkezdésre most simán tökéletes lesz.

Ezzel is nyitunk tehát a zenében, miközben a nagy tavaszi nyarat az eső mossa el, és még mellé dörög is. Szóval kell ez. Abban meg mindannyian egyetérhetünk, hogy a promót Sasheh Aagha viszi el a hátán, ha ő nem lenne... Eddig nem is volt, itt debütál bwban. Ja és aki énekel, az is ő. Ennyike.     

Saqeeb Saleem az ígéret (a Mere Dad Ki Marutiban jót alakított), Rani Mukherji a díva, Nawazuddin Siddiqui a jövő. És ők kérem mind ott lesznek a Bombay Talkiesban, nem csak ebben a dalbetét promóban. Meg rajtuk kívül még sokan mások, mint Amitabh Bachchan, Randeep Hooda vagy Katrina Kaif is. Aztán kapaszkodjatok, mert egyes hírek szerint még Aamir Khan és Shah Rukh Khan is feltűnik majd a filmben, csak Salman nem (vajon miért, haha). Ó igen.

De rátérve picit az Akkad Bakkadra is, ami első fülre nagyon kis egyszerű darab hatását kelti az emberben Mohittal a miki mögött. Olyan visszafogott-féle, sokadszorra visszajátszva meg pláne. Amit Trivedire amúgy is eléggé jellemző ez a babapopsi puha dallamstlye, szóval ha nem tudnánk, hármat találhatsz, rá lehet hibázni. Ezért nem tartom feltétlenül rossz zenedarabnak, bírom is az ilyet. Más miatt inkább vagyok meglepett. Mondom is tovább, hogy miért.

Lehet most nem érteni velem egyet, de én úgy gondolkodtam előre, hogy a 100 éves indiai film megemlékezésére, tisztelgésére, e kivételes alkalomból azért néhány igazi desi muzsikánk csak lesz a zenei összes repertoárban. Erre alig-alig köszön vissza valami abból. Persze oké, mondhatod ez csak nekem volt ennyire evidens, és semmi nem zárja ki, hogy ne legyen elég desi így is, e mellett, ezen kívül. Meg így szép ez, ahogy van. És az is, csak a szívemnek hiányzik az bwnak az a része. De befejezem, talán érthető mit akarok, mit is akarok pontosan még ettől a filmtől látni, hallani.  

Van egy rossz és egy jó hírem.

Kezdem a rosszal. Bejoy Nambiarnak ez most annyira nem sikerült. A David ugyanis nem lett egy Shaitan (az első rendezése, évfilm volt 11-ben), ahogy azt bebeszéltük, szuggeráltuk, szerettük volna nagyon igen. A csoda sajnos elmaradt, de a manírok, a BN stílus (lassítások, akció szkénák, pofás különc helyszínek, stb) az örök, az változatlanul ide is átköszönt, amit azért jó és öröm volt látni. Mert az biztos, hogy még egy ilyet az idén nem fogunk kapni a fejünkhöz bwban, ahogy a Shaitan is rendhagyó, formabontó vállalkozás volt akkor és azóta. Nem is mondom rossz döntésnek a Davidet, egyáltalán nem, viszont az 'ördögies' kezdés után valahol ez pici visszalépésnek tekinthető. Kihangsúlyozom, kiemelem a picit, hiszen különlegessége miatt képtelenség nem szeretni. 

Az igazán jó viszont az, folytatom vele, hogy zenében felnőtt a feladathoz, a Shaitanhoz, tartotta a lépést. Persze ez nem volt nehéz azok után, hogy a zenei rendezők ismételtek, visszatértek, és most már dupláztak is B. Namibarral. Mikey Mccleary és Prashant Pillain voltak a fő elkövetők, de rajtuk kívül mások is tevékenykedtek a filmzenéken. És némi meglepetésre nem is a többek között általuk is készített újragondolt Mast Kalandar, a Rab Di, vagy az Anirudh féle Yun Hi Re lett a (zenei) csúcspontja a Davidnek. Amire emlékezni fogsz később is, akár a dalbetét miatt. Hanem a Bramfatura szerzeménye, a Siddharth Basur énekelte Ghum Huye, ami   nem más, mint az idei, a 2013-as Bali.

Sok jó film, jobb film volt ennél idén bwban, de egyik se kezdett ilyen erős introval, főcímmel, mint a David. Ismerős, a Shaitanban volt hasonló. Egészen zseni. Ha másért nem, csak ezért, ...de befejezitek helyettem is a mondatot. Tapsot neki.   

A Bombay Talkies mint ahogy arról már beszámoltunk a 100 éve született indiai filmre emlékezik meg idén. Ha úgy tetszik, tiszteleg, nem is akárhogy, hisz négy igen neves rendező négy különböző történetét (szkeccs) mutatja meg, meséli el egy filmbe gyúrva.

Az említett négy közül az egyik szegmens Amitabh Bachcan köré lett felépítve. Ezt Anurag Kashyap rendezi, első blikkre egy Big B fanatikusról szól, és a héten már dalbetét promót is kaptunk ehhez a filmfejezethez.

Az egyszerűen csak Bachchan névre is keresztelt dal talán aranyossága miatt emelhető most ki, mintsem a zenéje miatt. Amit Triveditől ez biza pici csalódás, ahogy igaz ez a teljes(?) soundtrackre is, még szerencse, szerencséje, hogy így is akad a korongon olyan, amit csak imádni lehet(a Murabba az elég jó).  

De visszatérve erre, és a látottakra, mert érdemes is külön foglalkozni vele. Pláne, ha azt vesszük, hogy a dalbetétben maga Bachchan nem is látható. Helyette gyerekek vannak, legalább hatvanan, akik hát AB különböző filmes karaktereibe öltözve mókázzák végig a betétet. Ez így tényleg cuki és hátukon viszik el a zenét is. Mert csak kapkodjuk a fejünket, hol egy Zanjeer, hol egy Don, hol egy Bunty aur Babli vagy éppen egy Deewarbeli Bachchan imitátor tűnik fel éppen. Mindent összevetve, összegezve azért szép és szórakoztató. Lehet büszkének lenni rá.