Van egy rossz és egy jó hírem.

Kezdem a rosszal. Bejoy Nambiarnak ez most annyira nem sikerült. A David ugyanis nem lett egy Shaitan (az első rendezése, évfilm volt 11-ben), ahogy azt bebeszéltük, szuggeráltuk, szerettük volna nagyon igen. A csoda sajnos elmaradt, de a manírok, a BN stílus (lassítások, akció szkénák, pofás különc helyszínek, stb) az örök, az változatlanul ide is átköszönt, amit azért jó és öröm volt látni. Mert az biztos, hogy még egy ilyet az idén nem fogunk kapni a fejünkhöz bwban, ahogy a Shaitan is rendhagyó, formabontó vállalkozás volt akkor és azóta. Nem is mondom rossz döntésnek a Davidet, egyáltalán nem, viszont az 'ördögies' kezdés után valahol ez pici visszalépésnek tekinthető. Kihangsúlyozom, kiemelem a picit, hiszen különlegessége miatt képtelenség nem szeretni. 

Az igazán jó viszont az, folytatom vele, hogy zenében felnőtt a feladathoz, a Shaitanhoz, tartotta a lépést. Persze ez nem volt nehéz azok után, hogy a zenei rendezők ismételtek, visszatértek, és most már dupláztak is B. Namibarral. Mikey Mccleary és Prashant Pillain voltak a fő elkövetők, de rajtuk kívül mások is tevékenykedtek a filmzenéken. És némi meglepetésre nem is a többek között általuk is készített újragondolt Mast Kalandar, a Rab Di, vagy az Anirudh féle Yun Hi Re lett a (zenei) csúcspontja a Davidnek. Amire emlékezni fogsz később is, akár a dalbetét miatt. Hanem a Bramfatura szerzeménye, a Siddharth Basur énekelte Ghum Huye, ami   nem más, mint az idei, a 2013-as Bali.

Sok jó film, jobb film volt ennél idén bwban, de egyik se kezdett ilyen erős introval, főcímmel, mint a David. Ismerős, a Shaitanban volt hasonló. Egészen zseni. Ha másért nem, csak ezért, ...de befejezitek helyettem is a mondatot. Tapsot neki.