Bwban mára már a dél-indiai filmek remake gyártása lett a legkeresettebb műfaj. „A” kategóriás színészek, rendezők, producerek harcolnak is egymással, egymás ellen a legújabb hit, sikeres dél-indiai film remake jogaiért. Mindezt miért? Mert ez a trend? Esetleg hiánycikk lett az ihlet odaát? Vagy szimplán csak üzlet az egész? Egyáltalán lehet jobb valami az eredetinél? És úgy általában véve kinek jó ez a reprodukálás, na meg kinek rossz? Többek között erre, ezekre a kérdésekre keressük a választ a továbbiakban. 

Wanted, Singham, Ready, Bodyguard, Force. Ez csak néhány dél-indiai remake az utóbbi időből, amiknek sikere azt mutatja, hogy a telugu, tamil, malayalam, és kannadai filmek is léteznek a piacon, ott vannak bizony az ilyen és ehhez fogható alkotásokkal. Olyanokkal a „gyáraikban”, amiket nem szabad csak úgy összemaszalázni bwval, mert ezek attól egy picit másban látják meg az istent a filmkészítés terén. Vannak persze hasonlóságok (made in India), de különbségek is közöttük. Már amennyire én nem tudom, hiszen csak amit látok, abból következtetek igazából. Mert be is vallanom most jó előre: nem igazán követem a dél-indiai filmeket. Meg aztán a blog se ezért alakult. De, mivel ezek kölcsönhatásban vannak egymással, így kizárni az egyiket a másikból vagy fordítva képtelenség. Tessék, erre példa ez az egész remade trend is.  

Ami valójában nem egy új trend. Meg nem is trend. Sőt. Inkább megszokásnak, bevált gyakorlatnak veszem, aminek története elég régen vette már kezdetét. Mondok is évszámot hozzá: 1948. Ehhez köthető például az első dél-indiai film remake. Akkor SS Vasan Chandralekha című filmje lett hindiasítva, tök először. De később a 60-as években LV Prasad készített még tamil és telugu feldolgozásokat szép számmal. Ilyen volt, hogy csak egyet emeljek ki a Ghar Ghar Ki Kahani. Viszont a régi klasszikusoknak, a Padosannak vagy a Milannak is az eredetije telugu volt. Aztán folytathatnám még a sort ezzel meg azzal, 134244324 filmmel akár, de ott lyukadnánk ki, ahonnan elindultunk. Azaz lehet letrendezni, utálni, szeretni a folyamatot, de az bwal együtt él, hozzájár, szimbiózisban vannak. Egyik ilyen a másik meg olyan. Milyen?

Azt tudjuk, hogy bwban ma kétféle film készül. Egy a tömegeknek, egy pedig a városi multiplex közönségnek. Ez tiszta. Ahogy az is, hogy ma már a multiplexesek felé húznak, próbálnak. Kitárgyaltam. Lapozzunk. De, viszont a kritikus aktív tömeg erre nem mindig vevő. Van, volt, lesz. Nekik a maszálák az elsők. Ők a régi borokat szeretik, akár új csomagolásban, de leginkább a nélkül. A déli mozik pedig pont ilyenek. Azok tömegeknek készülnek, az ő igényeik szerint, csak még jobban, mint bw esetében. Persze messze álljon tőlem bármilyen általánosítás, kritika a fentebb felhozott okok miatt, de az eddig általam látottak alapján egy különbséget biztos fel tudok említeni a javára bwval szemben. Mégpedig az érintetlenségét.

Azt, hogy a nyugat, a globalizáció nem kezdi, kezdte ki (még), mint a bombayi filmipart. Nekem ezek a déliek, mozik annyira puritánok, hogy a régi idők indiai filmjeire emlékeztetnek. Ami jó érzés is a fenébe. Mert valahol az a naivság, az érzelem, a zene a tánc, a masala jellemzi az indiai filmeket, amitől azok igazán, amitől úgy szerethetőek, ahogy vannak, a számomra legalábbis. De ezzel nem azt mondom megállt az idő dél(b)en, valahol a huszadik század közepén, mert mennek előre ők is. Haladnak a korral. Hozzák be a külföldi helyszíneket, kreatívabbak mint valaha, amihez már a fejlett technológia is párosul (lásd Robot) stb. Véleményem szerint, a lényeg az egyszerűségen van, ami lassan kihal bwból. Azzal főként, hogy majmolja nyugatot. Jóllehet a déliekkel ellentétben ők már nemzetközi piacban gondolkodnak. Jöhet a kérdés: akkor minek a feldolgozás?

Egy. Mert működik a néző szemében, nem idegen. Kettő. Mindenki jól jár vele. Három. Sikerrecept. Nem megyek messzire, itt van a Dabangg, vagy a Bodyguard (Singham, Ready) idei kasszarobbanása, ami jól bizonyítja, hogy a hindi közönségnek szüksége van még ezekre a filmekre. Ha pedig teszem azt, bw egyszerűen nem tud ilyet csinálni, akkor jön dél, aki ebben mindig tud újat mutatni. Hiszen az ottani forgatókönyvírók között is akadnak tehetségek, a rendezőkről, a színészekről nem is beszélve. A legyártott filmek (per év) száma pedig olyan magas, hogy a sok kacat mellett ott-pont-ott világíthat, a szemet szúrhatja ki egy-egy csiszolatban gyémánt, ami csak arra vár, hogy feldolgozzák. A neve meg a sikere úgy is megelőzi.     

Az, hogy bwnek ez miért jó, már nem kérdés gondolom. Még egyszer röviden: ötlet, szkript stb. híján másolnak (ez kölcsönös!), a legkevesebb erőfeszítéssel a leggyorsabban nyereséget termelnek, úgy ennyi. De nézzük meg a másik oldalt is. Mert dél se fellebbez, ellenzi nagyon ezt a remake dolgot. Ez már (számukra is) az üzleti, a megismerés, a megismertetés, a promo része az egésznek. És ez nem csak belemagyarázás. Délen ugyanis a film viszonylag kisebb közönséghez juthat csak el, szó sincs nagy bevételekről, olyanokról, mint amilyeneket bwban megszokhattunk. De ahogy adaptálják hindibe, máris sokkal nagyobb esélye van sikeresnek lenni, vagy még jobban sikeresnek, mint azon a bizonyos kötött határokon belül.

Aztán ott a megismer(tet)és, a promo, ami egy jelzőbolya a létezésről, azokról a színészekről, a rendezőkről, akik ott dolgoznak, és képesek ilyen jó filmeket készíteni. Egy figyelemfelkeltés, felhívás a keringőre. Nem egy dél-indiai (filmekben szereplő) színész kapott már szerepet bw filmben, nem egy dél-indiai (filmeket készítő) rendező jutott el bwba, és csinálhatta meg filmjének hindi feldolgozását. Így leírva olyan, mint ha az álom válna valóra azzal, hogy ez összejött, összejöhetett egyáltalán nekik, pedig a mondás is úgy tartja, hogy minden sikeres férfi mögött egy nő áll minden sikeres bw film mögött egy dél-indiai áll. Úgy ám.