A poszter már a múlt. A title song a jelen. Mert az is van már. A marketingesek úgy néz ki ezt a napot nézték ki maguknak, mint az első olyan napot, ahol elindul valami, ami majd a bemutatónál ér véget. És akkor a trailer még sehol se de nincs. 

Na de itt most zene az van. Érdekes lehet, hogy a zenei rendező bizonyos Arko Pravo Mukherjee lesz, aki még számomra is noname kategória. Hirtelen nem is tudom hova tenni, hol fordult elő, mit alkotott eddig. De végülis lényegtelen. Azt kell nézni, hallgatni, amit idevarázsolt. Ez a fontos. És még ha nem is kell - hallgatni, de lehet az az igazság.

A pakisztáni Ali Azmat dalolászik szépen, miközben a dalbetét promóban Sunny Leone hol itt, hol ott ébred, fekszik le, és éli nem szürke hétköznapjait. A verdikt végülis még számomra is meglepő picit, mert eléggé rendben van ez úgy mindenhogyan. Hallgatni is jó és nézni sem szenvedés. Legbelül pedig igen erre vártam. Hogy ilyen Hate Story 2.0 lesz, ami nagyon nem adta - meg magát nekem.

Egyelőre akkor a labda átkerült az ő térfelükre, ott pattog. A kérdés csak az, hogy vajon ott is marad még augusztus 3-án is?