calacitra

A tavalyi év legjobb filmzenéje soha se de nem kap véletlenül, még ennyi nap távlatában is, ilyen-olyan feldolgozásokat. Megérdemli. Sőt, lehet meredek lesz, amit most írok, és szönyű látlelete az idei audiofelhozatalnak, de idén is minden kérdőjel nélkül a dobogó legfelső fokán végezne - az eddig megtapasztalt dalbetét élmények alapján. A Tum Hi Ho a következőkben egy dance mix verzióval hasít, kávét ad kávé helyett, a romantikázást a veretést váltja fel ebben és itt. Nyilván az eredetit senki sem képes bitorolni, viszont ez a Sanjoy replika is arra kiváló példázat, hogy velünk van, bennünk, tovább él, és soha nem felejtjük el A dalt. 

Szóval minden másnak le lehet maradni. Aki ezek után se hajt utána, az vessen magára. Ugyanis pár nappal a dalelőzetest alig feldolgozva, kipihenve voltak olyan kedvesek a BB marketing osztályán (biztos ők is látták a trailert), hogy megajándékoztak minket a címzene fullos hosszúságú - Hrithik táncmozdulatoktól sem mentes - betétjével. És minél többet hallgatom, még tetszik is fülnek-szemnek egyaránt. Pedig érzem rajta a rezsicsökkentős, olcsó-gazdasásos ízt, amit említettem már a dalelőzetes során, viszont Vishalek így is kihozták ebből a maximumot, amit csak lehet. Túlhúzni, felturbozni már furán hatna, ebben a formájában meg elcímzenéskedik, ahogy az rá van írva, bele van generálva.     

lyen a Shalmali Kholgade-láz. De nem betegség egyáltalán, ennek örülni kell. Mert a Dawaat-E-Ishq filmzenéje, nevezetesen a Shayarana csak így, csak vele szól kimagaslóan. A szerzők, a Sajid-Wajid megköszönheti, nyilván az ő érdemük is, viszont a plébekénekesnő tette magasra, és még magasabbra. A Mannat daltesót azért nem üti, ámbátor meghozza a kedved a filmhez. És végülis ez utóbbi a 'legelnemelhanyagolhatóbb' szempont.

Nem tisztem az ördögöt a falra festeni, de Abhishek Sharma rímékje a trailer alapján alig lesz megkülönbeztethető attól a szinttől, amit az idén a Humshakals vagy az Entertainment képviselt. Kvázi, hogy viccesnek képzelte magát, úgy is adták el, miközben a vonzáskörzetében szórványosan akadt csak egy humorbonbon, és azt is lehet csak azok kapták el, akiknek az ingerküszöbük alacsonyan van, volt, lesz.

A történetről sem kell nagyban gondolkodni. A három öreg megunva az otthoni szürke hétköznapokat becsücsül a minibe, hogy aztán Lisa Haydonra ámuljanak meg bámuljanak és minden kívánságát teljesítsék. Majd bekerül jól a képbe Akki is, aki sokak szerint ellopja a showt is a többiek elől, de showt egyelőre nem látok. Szumma. Sok bizodalmam nincs most ebben a projektben.

Értem én, hogy Tere Bin Laden, meg hogy ez mégis csak feldolgozás, és régen minden jobb volt, ám ha valami nem meggyőző, akkor megette a fene. 

Arijit Singh próbál jobb belátásra bírni a Haider filmzenéket illetően azzal, hogy most egyet közülük, a Gulon Mein Rangot kisujjból eldalolja. És szép-szép, csak a komfortzónámból nem tud kizökkenteni egy másodpercre sem. Nyilván, ha indiai lennék elolvadnék, repeatbe vele, és a dj shuffle monnyon le, viszont anélkül (még úgy is) sok esélyét nem látom annak, hogy a film megnézéséig találkozni fogunk nem hogy többször, akár csak egyszer.