calacitra

Csak idéztem valakitől, mégis jól érzékelteti, hogy azért bwra is néha ráférne egy kis változatosság.  Vagy egyszerűen Sonakshi és Akshay már túlzásba viszi ezt ahol én vagyok, ott te is szerepválasztást és felfogást. Ami nem is lenne gáz, de viszont talán mégse kéne ezt 1 éven belül 6831 alkalommal eljátszani. Úgy, hogy nem tudnak tényleg semmi formabontot, rendhagyót kihozni ebből, sokadszorra se, mindig ugyanaz a recept. Ideje lenne váltani, hanyagolni egymást, parkolópályára tenni a közös szereplést n+1. Jóllehet Akshay legújabb filmjében, a Bossban csupán egy item girl lesz Sonakshi, de ez se mentség, hiszen olyat is láttunk már, nem új ez. Mondhatnám, hogy Go Go Govinda Thank God it's Friday.   

Még ha sokak szerint most el is pritamozta magát a Sachin Jagir, nincs ember a földön akit ez tényleg érdekelne. Pláne azok után, hogy meghallgatta ezt, a SDR legújabb dalbetétjét. Ja meg táncos betétjét IS. Mert klassz.

Jó, most erre mondják az okosok, nem hiába olyan - klassz, hiszen régen minden jobb volt, és ez abból lett. De néhány átfedésen túl, azért nem csak a zene miatt működik piszkosul a title song. Persze így is évzenegyanús a drága, azonban a színészektől kezdve, a kémián át a helyszínekig (India evör) meg a koreo'ig úgy kábé minden rendben van vele. Nem lehet belekötni, nem is érdemes. Szem, száj, fülorgazmus az egész. Imádnivaló, 2:16-nál pedig már te sem tudsz faképet vágni hozzá. Bugi költözik a testedbe, sudh dészi dészi dészi romansz, és csak azt sajnálod, hogy ilyen rövid. Még hogy három perc? Azmi? Nekem ez konstans végtelenítve szól 5 napja már. Megunhatatlan. És régen is volt már olyan, amikor első hallásra szerelem volt egy filmzene. Ez meg olyan.    

De hogy mondjunk valami rosszat is: a Sachin Jigartól nem kapunk már új zenéket az év hátralevő részében. Tehát igen, igaz, az utolsó nagy dobásuk volt a SDR. És nagynak nagy is lett. Annál nagyobb. A címzene is úgy hozta vissza a nyarat ezekbe a napokba, mintha csak most kezdődne. Öröm hallgatni, nézni, fun.

A többi filmzenével kiegészülve pedig az egyik legjobb korongjuk lett ez az idénről, ami a mókuskerék elhagyása előtt egy jó kis cliffhanger. Maradok is velük, náluk, sőt, egészen kiváncsi is vagyok mit hoznak majd össze nekünk a jövőben. Arról nem beszélve, hogy tavaly után akkorát léptek előre, feljebb, hogy azt minden traffikos megirigyelné. Ki merem jelenteni: ez az ő évük volt zenei szempontból, még akkor is, ha nem ők csinálták az év évzenéjét (csak néhányat azok közül), de marhára befutottak, és már ott tartunk, hogy bizony kell is velük számolni, meg hallani fogunk még róluk. És szeretnénk is.   

A film meg, hogy mennyire hidegen hagyott a legelején? Bezzeg most. Készülni moziba be, akkor még úgy is ráértek, csak egy napra rá lesz a nagy esküvő.   

Tudom nehéz feldolgozni, de itt van egy megdönthetetlen bizonyíték arra, hogy a híres Jean Claude Van Dammenak sem kell sok bwból, és máris fanboy lesz belőle.

Még az IIFA (díjátadó) vendége volt a nyár elején a színész, aki szerény személyével emelte az est fényét. Azzal, hogy megjelent, megmutatta magát, mitöbb végigülte a néhány órácska előeventet (ez volt az IIFA Rocks).

Szóval közelebbről is megismerkedett bw-val, a színészekkel, a zenékkel. És talán még kedvet is kapott ahhoz, hogy valamikor ő is részese legyen egynek.

Na de visszatérve Jacqueline Fernandenhez, az ő perfomanszára, ahol és ami alatt sikerült a tévés kollégáknak megtalálni azt a pillanatot, amikor JCVD már nem bírja tovább és átadja magát teljesen a bw életérzésnek.

Jóllehet az igazsághoz hozzátartozik, hogy csak pár másodpercre vágják be nekünk (3:40-től), de higgyük el, hogy a maradék hat percet is hasonlóan élvezte, és rázta neki, csápolt, mondta magában, ez tényleg jó. És ha ő azt mondja...   

Szeretem azt, amikor a rendező egy műfajban, stílusban tud kiteljesedni, de még annál is jobban, amikor képes ezen túllépni, változni, mer változtatni, és mást mutat meg, mint eggyel korábban azt tette, vagy csak bármikor valaha azt addig tőle megszokhattuk. Nyilván ez utóbbi feszkósabb, mert mi van ha nem jön össze? És ha tényleg nem, akkor lehet majd a fejet a falba verni, hogy 'miért nem csináltam még egy romkomot, miért nem, az is jobb lett volna'. Nem könnyű döntés, de nekem valahol ez a mentalitás, szemléletmód, hozzállás egy rendező részéről inkább tetszik, mint a tűzijáték éppen. Hiszen abból az egyiket elcsípted, akkor az összeset láttad, nem lesz már abban semmi új n+1. Shoojit Sircar szerencsére ennek az ellentétje. Bár furán is vette volna ki magát, ha egy újabb Vicky Donort csinált volna, egy újabb tabutémákat feszengető filmre adta volna a szavát. De az mégis csak meglepetés, hogy ekkorát fordult vele a világ, pálfordult, meg mondta azt, hogy az volt, most meg legyen akkor egy ilyen másik. Remélem legközelebb is tartja magát ehhez a szokásához, és az se veszi el a kedvét majd -ettől, hogy a Madras Cafe nem fog kasszákat robbantani, vagy akkora díjsikereket elérni, mint az első rendezése tette. Persze az is lehet, hogy a Madras Cafe többre viszi annál. Meglássuk. Most egyelőre egy ígykészült erejéig emlékezünk meg róla.    

Ha ott lettem volna akkor, amikor Ranbir igent mondott erre a filmre, akkor nemet mondott volna. Röviden ennyi a véleményem erről a dalbetétről. Hogy hosszabban? Biztos nem hagynám, hogy ilyen és ehhez hasonló leátlagolt, tesco-retro-discoféle mókásnak egyáltalán nem mókás filmekben adja el magát, mint a Besharam. Főleg az, és azok után, hogy az utóbbi két évben halálra gyűjtötte magát különböző díjakból. Amik tegyük hozzá, azért jó helyre is kerültek. Meg amúgy is, Ranbir majd' khanérett lett, mindenki benne látja a következő, eljövő Shahrukhot, szóval nem kéne ezzel semmissé tenni mindazt, amit mostanság csinált bwban, és tényleg kalapmegemelő szerepeivel, szavama mondom. Ahogy azt is, hogy több kakaóval ez a dal is vállalhatóbb lenne. Így se kuka, de nem is jön át. Messzebb van ez az évzenétől, mint István a király István a királytól.