calacitra

Nem Kanada. KANNADA!

Az előzetesekről eddig mindig úgy számoltam be, hogy majd majd majd jön és hát izguljunk, várjuk, nagyon, és jobban. Ehhez képest más egy kicsit a mostani (bontsuk a formát), már nem egyszer bemutatott kannadai film, a Lucia esetéé, ami a megtekintés után jutott el csak ide, idáig, hogy megismerhetővé váljon a köz számára.

Nyilván azért az első bekezdésből, de főként annak második feléből már az is kikövetkeztethető okosan-ügyesen meg szépen, hogy akkor olyan rossz filmmel nem állhatunk szembe. Elárulok valamit: tényleg nem. Sőt. Pedig hát még nekem is be kell mutatni a kannadai filmgyártást, mert az a játszóteremen kívül esik. Tudni tudni lehet róla, viszont Indiából van más régió, központ, nyelv, ami súlyosabban, lehengerlőbben, és promotoltábban adja el magát woldwide, ezzel szemben. Talán méltán elfeledett, alulértékelt pontja, aminek van múltja, jelene meg jövője is. 

És bár az is szentül igaz, hogy nem ez a darab a legcélszerűbb választás Kannada megismerésére, hogy közelebb legyünk hozzá egy lépéssel, de azért a Lucia kézenfekvő és nyilvánvalóbbnál nyilvánvalóbb érdemeit sem lehet elvitatni. Hiszen egy olyan ékköve, csiszolatlan gyémántja, 'ismeretlenül nagyot szóló filmje', az országnak, netovább az évnek, amire emlékezni fogunk, ha és mert.

A legnagyszerűbb az egészben pedig tudjátok mi? Van az sablonduma, miszerint a film a nézőknek készül. Nekik. A Lucia viszont nem csak nekik, hanem tőlük is készült. Mert kicsit belebújva a film történeti hátterébe mindjárt kiderül az az érdekes plusz, ha a kezdésének pár másodpercét nem is láttuk, hogy Kannada első olyan filmje ez, amit a tömeg támogatott, adott és fektetett bele. Úgy igen. A sokszor kritikus, még többször aktív tömeg nem dugta a fejét a homokba, hogy nekem erre nincs, hanem azt mondta fákje legyen, persze. És bár tudom jól szeretik ott nagyon a mozikat, hogy ez megérje, de meg is érte kockáztatni, ezért pláne. 

Pláne. Hisz abból a keretből (meg más-é-ból) a Lucia feltehetőleg nem csak a kannadai filmes felhozatalból tűnik ki, hanem országilag is egy különleges helyet foglal el. Amit aztán lehet kannada eredetének hívni, de csak akkor és addig, ha még nem láttuk. Ugyanis a mozi alaptörténetéül szolgáló álom-elemben ki is merül a közös többszörös, az egyetlen olyan pont, amiben megegyeznek. Másban viszont butaság, és hülyeség is lenne összehasonlítani őket.

Ha pedig sztori, akkor legyen elég annyi, hogy egy jegyszedő életébe, mindennapjaiba csöppenhetünk itt bele, aki azért köszöni szépen jól van, csak aludni nem tud sehogyan se, semmikor, soha. De aztán találkozik valakivel, aki talán segíthet neki ebben, el és lenyomni a tarthatatlan és fáradhatatlanul kitartó insomnia állapotot. Egy gyógyszert ad neki, ami garantálja, hogy többet nem lesz gondja már a felhők, csillagok, birkák számlálásával, mert azok már lejárt lemez. Az a bizonyos pirula viszont az jó, az használ. Annyira, hogy ki se tudsz belőle jönni, mert ott ragadsz, ott szeretnél lenni mindig, abban a világban, ami megadja neked, azt, amit akarsz. Mert, ha nem mondtam volna még, ez több, mint egy mezei altató, amit bárhol megkaphatsz. Azt pedig, hogy használ-e hősünknél, maradjon meg a filmre, tovább, és előre.

Nektek akkor trailer, Pawan Kumar (író-rendező) meg folytassa csak. Must-see plecsni voálá.

A cím önmagáért beszél, aki nem kattint, az vessen magára. Nem is szaporítom a szavakat tovább és nagyon, hanem csak a dalbetétben látható Ram és Leela csókját emelem ki, amiről Ranveer Singh nyilatkozta le azt a minap egy interjúban, hogy reméli nem vágják agyon azt a jelenetet, mert nagyon hosszúra sikeredett, és minden benne van, ami kell. Legfőként az érzés mindközül. Alakul a molekula tehát, a zsurnaliszták, az indiai hotok, bestek már izzthatják a címlapokat, lesz mivel eladni a következő számot. Mi sem izgalmasabb ennél. Na jó, ez az így készült pl. az. De ezen már nem is kell meglepődni. O, te drága hype.  

Távol, messze, és még annál is távolabb messzebb álljon tőlem, hogy azért vívjam ki Sonakshi Sinha haragját magamra, mert úgy néz ki, ahogy kinéz, de ebben a Bullet Raja retro rezsicsökkentő discosabb dalbetétben a fő hiba okát és forrását mégis bizony ez meg az ő személye rejti. Bár ha nem lenne, akkor meg Saif Ali Khant kéne nézni fagyiárusként feszítve meg twistelve, ami ugyancsak káros tud lenni a szemegegészségünkre. És akkor még a dalra magára jobb ha nem is térünk ki már. Ezek után nem is nehéz leszűrni, hogy egy jó... nagy adag csúfos kudarc lett az egész Tamanche Pe Discoból, a kémiátlan jodival az élen, az RDB által szerzett még falunapok táncparkettjeit is messze elkerülő slágerével, az olyan hamiskás a 'hangulatával', hogy a hónap legleglegtelenebb dalbetét címét magasan nyeri el, mert ezt senki sem tudja túllicitálni már. Omg.      

A főszereplő Sunny Deolnál csak Sonu Nigam vette ki jobban a részét ebből a Singh Saab the Great dalbetétből. Ugyanis nem aprózta el, miután az éneklés mellett úgy döntött, hogy most már a zenecsináláshoz van olyan felnőtt, és azon a szinten, hogy nyilván miért ne, ha mások tudják, akkor meg pláne, be is húzta annak rendje és módja szerint. Akkor éljen. Éljen? Nem.

Mert naiv vagyok, elhiszem, tudom én, hogy korábban is bontogotta szárnyait már zene szerzésben, és nem is sült el az feltétlenül rosszul, de talán ez most nem hiányzott, sehol, senkinek, semminek, semennyire, sehol, soha, se. Legalább innen már csak felfele vezet az út, és ez aligha gyógyszer neki, a számára, de azért elmondom lelkisegély gyanánt, hogy a bajai videóban több a gikszer, az képkockára jutó megrendezett pillanatok száma, mint itt, a főcmzenében. Szóval onnen nézve nem is olyan vészes már.

Bár való igaz, ha nagyon bele akarnék menni, akkor túlságosan is éles, kiművelt, óvatoskodó, átlagot erősítő tucat termék a title track, amit sajnos a látottak sem húznak ki a béka segge alól. Ergó jó, hogy jött, de jobb, hogy már ment is. Itt sincs. Meg ne halljam még egyszer.    

Ó Prijá Prijá... 

Nyilván ez is a mai nap jelen(hetet)t meg. Csak nekem. Csak miattam. Meg az újcsütörtök miatt, ami a péntek. Köszi hát, akkor.

Így, aztán hiába is zárnánk be a zinternetet, hogy már mindent láttunk, és kiolvastuk előlröl hátulról, írnánk ki cédére, mert nem tehetjük. Ugyanis, a visszamaradt maradék perceket már ennek az Endrendum Punnagai, tamil nyelvű, egyébként Harris Jayaraj által szerzett filmzenének kell szenteljük, persze igen nagy örömmel. Miért is pontosan?

Mert igazából azóta erre a dalra áhítoztunk, mióta csak a trailerben meghallottuk. Boldogságosság van tehát személyre szabottan. De talán nem és elsősorban a megjelenés apropóján, hanem az benne az igazán nagy ajándék, hogy semmit sem veszített értékéből a teljes kiszerelésű és hosszuságú változatában, mint az általában sajnos sokszor előfordul a dalokkal, ahogy kénytelenek meghajolni a hype veretes kíséretében a kritikus aktív közönség előtt.

Itt azonban szerencsére egy kivételt köszönhetünk a Vaan Engum Nee Minna személyében. Ami végig izgi, szuggesztív, hangulatos, kellően fura is (2:47-48), és egy király dalbetéttel pedig ez csak királyabb lehet. Bár egyelőre nyugodt szívvel alszunk, megvagyunk anélkül is, a dal elég. Patent.