calacitra

A tegnapi nappal újtára indított wannabe Lucia (2013, Pawan Kumar, malayalam) kampányolosdi második ütemében az állóképektől már elszakadva a mozgóképek felé fordulunk és vesszük az irányt a Nee Thoreda kedvéért és annak tolmácsolásában.

De nem csak azokhoz, hanem mindjárt a dalokhoz is. Hiszen egy dalbetétről van szó ez esetben. Ahol baromira kijön, hogy mennyire szépen szól ez a malayalam nyelv is, ha éneklik, ilyen tökéletesen, meg zsenálisan, meg ámulatba ejtően.

Mondanám, hogy figyeljetek is csak a fületekre (egészben), de nem tudom, mert vigyázat a szem sem marad szárazon itt és most.

És bár csak pár képkocka erejéig cövekelünk le az összLuciaból, de az meg elég impresszív, képtelenség is elengedni, magához láncol a sejtelmes, bizsergő meg szép ütemeivel, imádom. Annyira szeretem, amennyire egy filmzenét szeretni lehet. Szóval így állunk, és ez még mind semmi, a Lusziááááá legyen veled.

Shekhar: Yeaaah!

Gondolom senkit se hagyott már nyugodni, hogy hogyan lett a Thooból Tooh. Miért lett az ami. Akár címügyileg, akár zeneileg, akár dalbetétileg. De innentől kezdve eshetnek le a nagy kövek, mert eljött végre a howtokmakeit hozzá, amiből minden de minden kiderül, és az összes kérdésünkre választ kaphatunk, az előbbiekre, meg a többi kimondatlanra.

Ami fakt, hogy Vishal írta, Shekhar a zenét szerezte, Remo a koreot adta alá, míg a színészek meg magukat hozták benne. 

Miközben a tototototútútútúzás elképesztő méreteket ölt az emberben, alig fér el a bőrében, és mindig ezt akarja plébekelni, ordíbálni, meg akármilyen szövegkörnyezetben indokolatlanul felhasználni.

Verdikt. Teljes tapadást ad, még mindig, a dallamok meg legyőzik a közelgő szél, vihar, front baljós árnyait. Ma pl. még napszemüvegben lehetett vagánykodni tototototútútú. Érzitek, ugye?

Everybody does it and you can do it tooh! 

És az a durva, hogy biztos van még ahonnan ez, meg ezek jöttek. Egyébként valaki még számolja, hogy mennyi az annyi, és hánynál tartunk most. Tudom, hogy nem ez a legégetőbb dolog, amivel foglalkozni kell, kéne a Krrish folytatásával kapcsolatban, de hát mit csináljunk, ha csak plakátot plakátolnak a Roshanék konstans, ők tudják. Meg tudhatják is , hisz a legújabb szupermenes posztervarázslatban sem kell nagyon nagyot csalódni. Rendben van ez no, nyugatias persze, égre fel.   

Bw a fő profilunk ugye, de azért elő-előfordul (havonta legalább) egy tamil, egy telugu, vagy egy malayalam nyelvű mozis kontent is a sodrásban. Ez fakt.

Viszont a kannadai filmekről nem nagyon írtunk még. Ennek oka lehet az talán, hogy nem akadt eddig semmi olyan, ami, ami miatt kiemelkedett volna a tömegből, megérte volna azt az egy posztot rászánni, amit rászántam volna.

Nyilván nem csak az ő keze sáros ebben. De, ami lényeg, hogy egészen eddig kivételt képeztek tehát ilyen szempontból. Mondhatjuk ritkák voltak, mint égen a Sólyomok (-airways).

Most azonban, a mai nappal kezdve, szeretnénk ezen valamelyest változtatni. Azért nem pálfordulosan, gyökeresen, viszont behozzuk őket is, bemutatjuk, hogy léteznek. Sziasztok.

De tessék kicsiben gondolkodni. Hiszen egyelőre csak egyszereplős lesz a welcome party itt, amolyan one man movie show jelleggel. Ám az az egy mégis nagy durranásnak tetszik lenni.

Ő a Lucia, egy már bemutatott (és megtekintett) kannadai darab. Aminek kezdésként a plakátját csodálhatjuk meg, de azért a hét további napjaira is szolgálunk majd érdekes tartalommal vele kapcsolatban (trailer, filmzenék). A poszter pedig faja. Falra vele.       

Egy hét igazi hétindító dalok nélkül. So sad. Mert, ahogy az előbbitől, úgy a Mickey Virus romantikus dalától se szeretnék szerelmes, szerelmesebb lenni. Bárkibe, vagy akár a filmzenébe. És ezen még a látottak se kozmetikáznak sokat. Még akkor se, ha bár helyenként ötletes, már-már szerethető, és trú, de aztán az egész ánblok mégis felejtőssé válik, egyszeri soha nem visszatérő daldarabbá fokozódik le a szememben meg a fülemben egyaránt. Ha nincs más, akkor talán. Különben nem.