calacitra

A hét bw hírét szolgáltatta, hogy bejelentették, a Bombay Talkies menni Cannes, tehát ott majd így (vele) ünneplik meg a 100 éves indiai filmet. Ami azért szép gesztus. Éljen és taps. Szóljon is neki, belőle, tőle, általa, Amit Trivedi és Kavite Seth előadásában a Murabba filmzene.

Zárjuk le ezt a hét napot vele könnyen, egyszerűen mintha mi sem történt volna, és hallgassuk, felejtsük el három percre mi az ami még megint következik csak holnaptól. Tetszik.  

Van egy rossz és egy jó hírem.

Kezdem a rosszal. Bejoy Nambiarnak ez most annyira nem sikerült. A David ugyanis nem lett egy Shaitan (az első rendezése, évfilm volt 11-ben), ahogy azt bebeszéltük, szuggeráltuk, szerettük volna nagyon igen. A csoda sajnos elmaradt, de a manírok, a BN stílus (lassítások, akció szkénák, pofás különc helyszínek, stb) az örök, az változatlanul ide is átköszönt, amit azért jó és öröm volt látni. Mert az biztos, hogy még egy ilyet az idén nem fogunk kapni a fejünkhöz bwban, ahogy a Shaitan is rendhagyó, formabontó vállalkozás volt akkor és azóta. Nem is mondom rossz döntésnek a Davidet, egyáltalán nem, viszont az 'ördögies' kezdés után valahol ez pici visszalépésnek tekinthető. Kihangsúlyozom, kiemelem a picit, hiszen különlegessége miatt képtelenség nem szeretni. 

Az igazán jó viszont az, folytatom vele, hogy zenében felnőtt a feladathoz, a Shaitanhoz, tartotta a lépést. Persze ez nem volt nehéz azok után, hogy a zenei rendezők ismételtek, visszatértek, és most már dupláztak is B. Namibarral. Mikey Mccleary és Prashant Pillain voltak a fő elkövetők, de rajtuk kívül mások is tevékenykedtek a filmzenéken. És némi meglepetésre nem is a többek között általuk is készített újragondolt Mast Kalandar, a Rab Di, vagy az Anirudh féle Yun Hi Re lett a (zenei) csúcspontja a Davidnek. Amire emlékezni fogsz később is, akár a dalbetét miatt. Hanem a Bramfatura szerzeménye, a Siddharth Basur énekelte Ghum Huye, ami   nem más, mint az idei, a 2013-as Bali.

Sok jó film, jobb film volt ennél idén bwban, de egyik se kezdett ilyen erős introval, főcímmel, mint a David. Ismerős, a Shaitanban volt hasonló. Egészen zseni. Ha másért nem, csak ezért, ...de befejezitek helyettem is a mondatot. Tapsot neki.   

A Bombay Talkies mint ahogy arról már beszámoltunk a 100 éve született indiai filmre emlékezik meg idén. Ha úgy tetszik, tiszteleg, nem is akárhogy, hisz négy igen neves rendező négy különböző történetét (szkeccs) mutatja meg, meséli el egy filmbe gyúrva.

Az említett négy közül az egyik szegmens Amitabh Bachcan köré lett felépítve. Ezt Anurag Kashyap rendezi, első blikkre egy Big B fanatikusról szól, és a héten már dalbetét promót is kaptunk ehhez a filmfejezethez.

Az egyszerűen csak Bachchan névre is keresztelt dal talán aranyossága miatt emelhető most ki, mintsem a zenéje miatt. Amit Triveditől ez biza pici csalódás, ahogy igaz ez a teljes(?) soundtrackre is, még szerencse, szerencséje, hogy így is akad a korongon olyan, amit csak imádni lehet(a Murabba az elég jó).  

De visszatérve erre, és a látottakra, mert érdemes is külön foglalkozni vele. Pláne, ha azt vesszük, hogy a dalbetétben maga Bachchan nem is látható. Helyette gyerekek vannak, legalább hatvanan, akik hát AB különböző filmes karaktereibe öltözve mókázzák végig a betétet. Ez így tényleg cuki és hátukon viszik el a zenét is. Mert csak kapkodjuk a fejünket, hol egy Zanjeer, hol egy Don, hol egy Bunty aur Babli vagy éppen egy Deewarbeli Bachchan imitátor tűnik fel éppen. Mindent összevetve, összegezve azért szép és szórakoztató. Lehet büszkének lenni rá.

How to win friends & influence people? Dobod a csokit, integetsz indokolatlanul, szerzed a jó jegyeket meg egy barátot magad mellé, és akkor te lehetsz az, aki csak szeretnél lenni. Gippi már kipróbálta. Hogy bevált? Az majd kiderül hamarosan a mozikban. 

Talán nem is mondtam még, de azért szeretem azt egy bw zenében, ha a zeneszöveg is legalább annyira könnyen tapad, ragad, mint maga a dallam. Nyilván nem esik ki a legjobb vagy az évzene pikszisből emiatt senki, egy szerzemény sem - eddig és ezután se, mert aj mittudomén nem jut eszembe a refrén. És ez most akkora örök hiba lenne n+1, hogy onnantól kezdve többet nem is akarnám már hallani. Szó sincs erről.

Mert kontra, megszámlálhatatlan azon számok száma, amikből a mai napig nem tudok egy pontos, dalszöveghű mondatot elmondani. Dacára annak, hogy avítt slágerek, és 'megvoltak' már vagy több százszor. Ez nem fekete pont, de a másiknak meg piros se jár ezért, egyszerűen így vagyok beállítva, néha kell ez a plusz a muzsika mellett.

A Tum Hi Hoban pedig megvan ez a plusz. Hirtelen nem is tudom, hogy a zene vagy a szöveg varázsolt volna el előbb, de tökre lényegtelen, mindkét fronton világklasszis teljesítményt ad. Így nem csoda, hogy időközbe bizony-bizony évzenének nőtte ki magát a dal (a leg20 közé várom, bár hosszú még az év), ami nem más, mint Mithoon az Aashiqui folytatásához készített egyik bw filmzenéje.

Kint, Indiába hatalmas sláger lett. Érdekes hozzávaló, hogy a történelem pedig ismétli önmagát, hiszen az első Aashiqui is a jó zenéitől volt hangos, és emlékeznek is így rá sokan előszeretettel sok szeretettel, és most megint ez történt, 2013-ban is a csapból folyik az egyik. A film meg, ezek után olyan lesz, amilyen. Mert ennyi és ekkora siker már félsiker az egész darabra nézve. Ott tartunk, hogy a nagyobb filmek, vagy zenei rendezők is megirigyelhetnék. És ha másért nem, ezért érdemes volt folytatni.

Mindenki szereti, Dj Shadow is. Vagy nem, és csak muszájból remikszelt. Van egy mondás, miszerint a jó zenének szerencséje van. Bárki bármit hoz ki belőle, az akkor is fasza marad. A Tum Hi Ho az maradt. Ez a feltupírozott, turbozott, tuningolt változat is rokkol, hazatolja a bringádat, helyetted, ha úgy van. Büntet. Az eredeti lassú, giccses után nehéz elhinni, de sikerült teljesen táncparkett-kompatibilisre átültetni, aminek van létjogosultsága is, lehet twisttwisttwistelni rá, ajánlott, kötelező. Szeressem.