calacitra

A Poi Varava meg így szól hindin, Pritamtól, bw keretek közt. Kicsit modorosabban, kicsit hatásvadászabban, de Arijit Singhesen. Elvenni tőle nem lehet az üzenetet, tiszteletben is tartjuk, és fejet hajtunk előtte. Meg azok előtt, akik harcba mennek a hazájukért (nem csak), és vérüket, életüket adják. Az Ashq Na Ho szép is, érzelemes is, jóllehet volt honnan meríteni. *Salute*.

Drágul a benzin, Hamiltonnak már nem jön be Rosberg, és még az Ambassadort se gyártják többet soha de soha. Tipikus hatefő. Amihez még ez a Fugly dalelőzetes is passzol. Prashant Vadhyar zenéje ugyanis, a G Pe Danda a szokások rabja. Adja, adagolja, veretős is, viszont nem robban fel. És nem is akarjuk akár csak egy másodpercre is, ha túlnőne rajtunk. Verdikt. Izgalomban alulfűtött, nem oszt, nem szoroz, felejtéses. Bár ahhoz először emlékezni kéne rá. Öööö.

Lehet én vagyok régmódi, meg öreg már ehhez, de ezek az angos címek bw filmzenékben eléggé irritálnak. Nem azt mondom, hogy ettől egy dal értékét veszti de azonnal, viszont nem is az igazi, adja úgy az igazságot. És értem, hogy haladni menni korral előre, nyitni mindenfele, aztán meg mégse tudom, képes vagyok elfogadni. Ettől persze még a Humshakals harmadik dalelőzetese világverő évzene muzsika is lehet. Na és? Az lett?

Nem. Annyira. Olyan, mint az EP választás. Nagy és sok nyomot nem hagy benned. Pedig az alap ütős, van benne élet, de a szöveg valahogy mindent hazavág. Mintha a kettő nem is találkozna soha össze a dalban. Az egyik erre jár, a másik meg arra. Az is a csúcspont, amikor csak a beatek dolgoznak. Halványka. Nyárra talán még jó jó lehet, bár az is erősen kérdőjeles.   

Ahogy szétnézek, azt látom, hogy a Filmistaant nem kínálják tálcán, próbálják az az arcunkba tolni, eladni, hogy ennyire és annyira szuper lesz. Kicsit alul is van hájpolva, talán többet is megérdemelne annál, mint amit alapból foglalkoznak vele. Pedig a trailer sokat ígér, nyilván sztároknak, neves zenei rendezőknek helye nincs, így aztán a Fimistaannak nincs könnyű dolga, hogy mivel tudna a saját és az emberek kedvében járni.

Mi szerencsére azok táborát erősítjük, akiknek az előzetestől már egyenes út vezet a megnézésig. Az meg csak hab a tortán, hogy Arijit Datta komponálásában azért soundtrackre is lett kilátás, nem lesz ez művészmozi, minden bw sajátosságtól mentes. Inkább csak olyan, ami abból indul ki, és nem arra épít.

Udááááár.

Tegnap a Banjarey, ma meg a Maaloom. Ki a fene érti ezt? Bwban elengedték évzene krakent, és nincs megállás. Jön is a nyár, én meg nem a Bartókon élek, hogy ezen meglepődjek, vagy azon, hogy AR Rahman ilyet is tud, de azért kellemes csalódás tőle a Lekar Hum Deewana Dil filmzenék.

Talán még a Highway daloknál is nagyobbat domborít ezekkel egyelőre, és az idén. Ha a Khalifa bemelegített, és tetszett, akkor a Maaloom kulináris játékossága és romkomos íze még jobban fog. Egy kicsit semmihez sem hasonlítható, pazar, nem az a tucatkeverék, van is benne valami: élet, lazaság, üdeség, fiatalosság. Amihez a dalbetét is tökéletesen klappol. Már el is képzeltem a filmbe, helye van, létjogosultsága.

Sőt egyre jobban bírom az új arcokat is. Armaant  és Deekshat, csak hogy szokjuk, és legközelebb már le tudjuk írni puska nélkül is, mert megérdemlik. Vagy ez majd kiderül, később, a film során, talán rászolgálnak.

Ja és az énekesek: Hriday Gattani & Jonita Gandhi. Fülre fel.