calacitra

"Don’s enemies should always remember one thing…that Don never forgets anything.”

A trailer szivárgás után, a premier előtt két hónappal már kezdenek hypeügyileg magasabb fordulatszámra kapcsolni a Don 2-vel a felek. Ideje is volt, hel-lo, hiszen az év egyik legjobban várt filmje ez. Nálam, legalábbis ott van, jóval megelőzve a Ra One-t pl, amitől már nedvesek bugyik ide-oda mindenhol. De ha valakinek most nem nagyon tiszta mire végett is a párhuzam az összehasonlítás pont ehhez, a RO-hoz, annak annyit tessék infoul, hogy mindkét filmben ugyanazon színész szerepel, ő a lead actor. Aki nem mellesleg bw generációjának és jelenjének legnépszerűbb és nem túlzok nagyot: legjobbja is egyben, SRK.  

Szóval a Don 2 marketinggépezet forog, egyre jobban, gyorsabban, és ami a legfontosabb hangosabban. Ennek az egyik ékes bizonyítéka a Don says (Don mondja) 11 alkalmas részre szóló sorozata, ami a promozati (wát?) faék-egyszerű funkcióján kívül még több mindenre szolgál. Mert nem csak avdrog a külvilágnak: a nőknek a sztárról, a fanoknak a filmről, hanem másokhoz is szól, mindenkire céloz, aki egy kicsit is ismeri, elfelejtette vagy nem is látta még soha de soha az előzményfilmet, az eredetit éppen. Mindjárt mondom is hogyan.

Az egész olyan lesz, mint egy a kampánykörút, csak annál kitárulkozóbb, levetközösebb, ahol minden sötét, piszkos dologra is fény derül, nem mint az általában igaz. Persze aki a karaktert ismeri, vagy a filmet látta az nem fog meglepődni, vagy csak kicsit, mert azért újdonságok bőven akadnak húszon akárhány másodperc alatt is, de azt hiszem itt nem ez a lényeg. Maga a Don az. Aki a középpontban van. Az ő bemutatására akciózik jót ez a vállalkozás, amiben a filozófiáját bontja ki életről vagy fejti ki véleményét ellenekről dióhéjban. Tényleg nem teljesen, és mélyen, mert a kíváncsiságnak és a rejtélynek meg kell maradnia mögötte így is, érthető, könnyen áteshet a ló túloldalára. 

Aztán. 2006 nem tegnap volt, amikor is bemutatták az elsőt (ami meg egy 1970-es remake). Tehát fel kell támasztani őt. A szellemét, a karizmáját elő kell szedni a hamvakból, a porból meg minden ilyenből, ahova került. Ezt akarja főfőfőként az idézetekkel. Egy. Emlékezni rá újra és újra, hogy ott van az még a fejben. Kettő. Nem emlékezni rá, hanem rákattanni egyszerűen, hogy szeretnéd megismerni, megérteni jobban a karaktert. Igazándiból az tetszik legjobban, hogy nincs szájbarágva, semmilyen bw vagy eus sablonnal, hanem ötletes és szórakoztató formában teszi, lásd a comic érzést. Nincs mese tényleg jó útja annak, hogy kellő megfelelő hangulatra tegyen fel, odáig, hogy ne csak élvezem ezt, hanem várjam a filmet. Vagy vegyem elő az elsőt, mert annyira visszavág. Kérem a következőt. 

8852 km. Manutol pontosan ilyen messze volt a szerelem, mielőtt megtalálta volna azt. A személyt, az igazit, a nagy(n)Őt, tudjátok ti jól na. Szóval név szerint ezt a Tanut, akit már a cím is elárul, s akihez az út Londonból jött repülőn (7008 km), aztán vonaton (1300 km), autón (35 km) és riksán 0.8 (km) át vezetett. Mindehhez jött még hozzá az a 20 lépés is, amit a doktorúr megtett míg fel nem ért a szobába és meg nem pillantotta álmai álmát. A nőt, aki nem is figyelt rá, miközben beszélt hozzá idegesen, mert begyógyszerezve aludt ott egy helyben ülve. Ez azonban mit sem számított Manun(kn)ak, mert megtalálta, érezte belül a dobbanást vagy mi és még a telefonjával képet is készített róla, hogy ne feledje el. De ami a legfontosabb igent mondott a házasságra, habár a másik fél erre úgy se lett volna képes. Az igazság azonban az, hogy nem is akart. Most akkor mi lesz?

Az előre elrendezett házasság találkozása az igaz és viszonozatlan szerelemmel már sok-sok bollywoodi filmet ihletett meg az évek alatt. Sikerest, klasszikust, kasszasikert, de ne titkoljuk el, jó pár rosszat is. A TWM azonban egyikbe se tartozik bele igazán. Ami nem feltétlenül baj, de nem is jó. Olyan, mint a vezértémájának használata, a házasság problematikájából való építkezés, amiből megint és megint kiindul elhasználtan, kifacsartan, agyonkitaposottan, hogy aztán végül úgy érezzed, mintha még nem láttál volna belőle egyet se, pedig utalt rá állandóan. Na a TWM után pont ez hiányzott nekem. Nem is az intertextualitás része, hanem a megfogás, az el nem eresztés, az nincs meg benne, hogy látnom kell igen még egyszer, legalább azt az egy jelenetet, ha mást nem. Túl sokat várok, nem tudom. Azonban se hogy se nincs késztetés rá egyszerűen, márpedig az igazán jó bwfilm erről ismert, az igazán magas ismétlési értékéről. 

Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lenne szórakoztató, sőt. Annak tartom, kifejezetten élveztem _majd_ minden egyes képkocka térfélcseréjét. Nem ezzel van a baj, hanem azzal, ahogy mindezt teszi. Nekem átlagosan. A TWM tisztes helytállásnak, korrekt kis iparos munkának még elfogadható, de nincs meg benne - az újranézési faktor hiánya mellett - az az érzelemgazdagság, ami miatt bwt elsősorban a romantikus ízeiért szeretjük. Jóllehet nem giccses vagy túljátszott, európai szemnek és fülnek is akceptálható, de a színész és színész és én közötti kémia megragad valahol ott a film elején, a felvezetésnél, és onnan nem igen megy tovább. Talán a film gyengébb második periódusa ennek az oka, ami lassan-lassan egy túlzottan is elnyújtott végben csúcsosodik ki aztán. Ezzel meg el is árultam, hogy milyen érzéssel hagytam ott a TWMt. Kevesebb jóval, mint arra a kezdést követően számítottam, aha. 

Tanu karaktere volt az, ami összezavart leginkább. Egyszer örülök neki, azért, mert nem az n+1 kifinomult valami gazdag mrs india. Ő más. Egy férficsábász, a naugthy girl, aki iszik-dohányzik, nem tökéletes, de nem is akar az lenni. Gondolkodom... tényleg kevés az ilyen női karakter a bwfilmben, vagy akinek akár ennyiből is elhiszem, hogy a mellére tetováltat eztazt. Majd kilép a komédia szerepköréből és romantikusan már közel sem működik ilyen olajozottan Tanu, és az őt alakító színésznő. Itt bizony kevésnek éreztem, de nem csak őt, hanem magát a karaktert, akit a szabad madáron kívül nem tudtak helyes irányba hogyan elterelni a készítők. Lázadónak jó volt szép volt, de és ennyi. A Manut alakító Madhavantól is láttunk már jobbat (lásd 3 idiots akár), de azért itt se okoz komolyabb csalódást. Végig visszafogott, dr létére nem megy bele semmi harcba, néha fel is adná, de ha kell a barátai kisegítik, és küzd a megtalált szerelméért, hogy az övé legyen, nem pedig másé, bármi is történjen vele.   

Amúgy a film romkom, ezt még nem is mondtam. Lehet azért, mert a nevetés inkább mosolygás volt. Vagy, mert még ebből is csak kevés jutott. Most így konkrétan egy jelenet ugrik be, ahol ez tényleg nevetés lett, hail goddess, ugye, még a legelején persze. Valahol emiatt is érzem úgy, hogy a két műfaj itt nem tudott egymás mellett megélni. Nem feküdtek egymásra, szimplán rosszul voltak adagolva vagy se-hogy-se. Pedig van tánc, zene, shaadi-baarat (esküvős filmek, yeah) ami egy a mentőöv, kettő a történet mozgatórugója, három a kellemes, vidám, érzelmes pillanatok első számú felelősei, de hiába jönnek-mennek-jönnek úgy ahogy ezt kell, a nagy magic show elmarad. Még ha fekete füst nem is lesz, száll fel a helyükön, mert ne lett volna pont az pont odaillő és pont kívánatos akkor pont a számomra. Egyszeri nézésre. Arra éppen megfelelő a TWM, addig amíg el nem készül az előzmény vagy folytatásfilmje, mert van róla szó; én azt is nézném. 

Úgy hiszem, nem sok színésznő mondhatja el magáról azt, hogy a neve rapcímbe lenne foglalva, vagy hogy ihletforrás alapjául szolgált volna egy amolyan költemény megírásánál, ergo múzsája lett volna annak. Thinking... nem sok tényleg, de Rani Mukherjee az - már - kivétel. Köszönhető is ez többek között a seattle-i rap duónak (mc+dj): a Blue Scholarsnak, akik egy az ő nevével fémjelzett dalt rögzítettek fel újdonsült korongjukra, a Cinemetropolisra. Erről, az albumról annyit egyébként érdemes nem bwügyileg megjegyezni, hogy egy eléggé film témájú anyag lett, ami a képekéskockák körül is forog, akár akkordok, akár beatek, akár sorok, vagy csak dalcímeket tekintve, ez utóbbit olyan (más-más) személyekhez kapcsolódva, mint Anna Karina Oscar Gant vagy Yuri Kochiyama.

Na de visszatérve a nem indokolatlanul, de akaratlanul is rap ikonná váló bollywoodi alkotásokban gyakran fel-feltűnő bengáli színésznőre, meg arra, hogy miért is lett ő az aki, miért esett rá a választása a duónak, arra ezt felelte a dj: "Rani appears to be a powerful, intelligent woman and a cultural leader. She does a good job balancing her projected image with dignity and without allowing herself to be objectified", amihez még hozzátette, hogy kedvenc filmje is van a színésznőtől, mégpedig a 2002-es Saathiya. A fiúk amúgy személyesen nem ismerik, csak a munkásságát, valamint a "common" képet, amit mutat kifelé. Tudvalevő híres, Indiában a színészek hősök, de nem nagyon élnek vissza ezzel, Rani pl adományoz, jó munkát végez abban, amihez ért, és aki nem az, nem olyan, mint az amerikai sztárok többsége, nem ugyanaz, nem az a szint, kérem szépen.  

Magáról a dalról még valamit, de most. Egy. Tényleg olyan, mintha múzsához írták volna, végig Raniról van szó, nincs kimondva, de minek is, hiszen ott a név a címben visszatekint. Atom feel-good az egész. Kettő. A refrén meg plusz ráadás, azzal, hogy bengálian szólal meg, irtó fülbemászóan. A hatás, még kérdezed? Egyszerűen rákönyökölsz a replayre, s akut dallamtapadásod lesz a Rani Mukherjitől (fura ezt így leírni azé'), ami halkan jegyzek meg az album a legjobbja is egyben #nemlennielfogultkomolyan. A végére még itt egy "konci"felvétel, amit csak nézel és hallgatod meg hallgatod és nézed. Szerelem.