calacitra

Először is a legleglegközismertebb tény az, hogy a legtöbb bollywoodi film igen hosszú, átlagban három órás, ami most nem hülyeség vagy sarkítás, túlzás mittudoménmi, ez tényleg így van, helyes. De mondom Átlagban, mert akadnak a filmek között két órás játékidővel rendelkezők, meg ellenkezőleg három és fél órásak is. Minek is köszönhető ez a hosszú-hosszú terjedelem? Főként a főhindi film sajátosságnak a zenés-táncos dalbetéteknek, igen főként, mert azokat leszámítva, azok nélkül bizony egy bő órával ritkulna meg a filmes játékidők mérete. Khm, ritkul is ma már, van erre példa, hiszen a fiatal feltörekvő új rendezőgeneráció előszeretettel válik meg a táncos snittektől. Hiszed vagy sem, létezik olyan produkció is, amelyben egyáltalán nem szerepelnek táncos-zenés betétek (lásd: Black, a Wednesday satöbbi), szóval ilyen téren hasonlíthat más nációk által gyártott darabokra, még akkor is, ha tudvalevő, hogy ezek száma még elég kevés, s bwellenes cucc a javából. A tánc mellett azért zene persze megmarad bollywoodi zsánerként, a dalokat ugyanúgy szerves részét képezik a történetnek, csak ezekben az esetekben a tánc helyett a montázsszerű klipek, jelenetek alatt hangoznak el, nem a színészek szájából.

Az indiaiak, de nem csak ők, több filmet is ezen dalbetétek (akár tánccal, akár montázsszerűen kísért) miatt néznek meg, hiszen sok esetben ez is elég a történet teljes megértéséhez. A kihalófélben szteppelő táncos koreográfiák számunkra egy kicsit eltúlzottnak és néha gyerekesnek tűnhetnek, viszont olyan életerő és (persze a film hangulatától függően) vidámság sugárzik belőlük, aminek a látványa tényleg ritkaságszámba megy. Ezek a dalos-táncos jelenetek egyébként korántsem a filmekre aggasztott, mellőzhető szórakoztató elemek, mert a film érzelmi folyamatosságába nagyon is szorosan illeszkednek, aminek az indiai nézők – és Bollywood máshol élő fogyasztói is – sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanának, mint a narratív koherenciának. A dal például sok esetben kimondottan a film írója, van úgy, hogy csak erre épülve, ez után születik meg a cselekmény. 

Egy bwfilmben amúgy szembeötlően abszurd narratívákat találunk, amit eltúlzott, stilizált színészi játék kísér, mely gyakran olyan dialógusokkal párosul, amik nyugaton inkább a kabaréjelenetekben vannak, s melyek frappírozott, poénra kihegyezett jellegüknél fogva szinte arra várnak, hogy a közönség tapssal jutalmazza az elmés bemondásokat. A nyugati értelemben vett pszichológiai alapú karakterformálás iránt ezek a filmek mondhatni teljes érdektelenséget mutatnak, a gonoszoknak már a szeme se áll jól, ugyanígy a jókat is azonnal fel lehet ismerni a külsejükről, és persze a sztárról, aki őket alakítja.

A sokak által fontos hihetőség igenis fontos szerepet játszik ezekben a történetekben is, csakhogy itt ez a tényező a film morális univerzumával van kapcsolatban, aminek legfontosabb pillérét a családi kapcsolatok és azokat szabályozó viselkedési normák adják. A filmekkel kapcsolatban a bollywoodi nézők akkor panaszkodnak inkább hiteltelenségről, ha a szereplők vétenek a rokoni kapcsolatoknak megfelelő ideális viselkedési normák ellen: például egy fiú megöli az anyját, vagy egy szülő tudatosan fájdalmat okoz gyermekének. Ezeknél sokkal kevésbé tűnik hihetetlennek az indiai nézők számára, ha valaki puszta kézzel legyőz egy hadsereget és utána dalra fakad.

A hangsúly az indiai szórakoztató filmben az érzelmeken és a látványosságon van. Az érzelmeknek magukkal kell ragadniuk a nézőt, a parádés kiállítású énekes-táncos jeleneteknek pedig rá kell venniük a közönséget, hogy a filmet többször is megnézzék. A filmek jelentős hányada épül a következő alapkonfliktusra: a kisemmizett férfihős az őt ért igazságtalanság ellen harcol, nem ritkán valamilyen szerelmi indíték vagy bosszú által vezérelve. A férfiakat igen gyakran behálózzák, még gyakrabban elhagyják vagy átverik a hölgyek (például a fejükbe veszik, hogy a háztartás helyett a munkát választanák, saját keresettel, felrúgva ezzel évezredek tradícióját). Emellett számtalan variációban köszönnek vissza a családi melodrámák fordulatai: válás, újra egymásra találás, felülkerekedés a vallási és a kasztbéli különbségekből adódó leküzdhetetlennek tűnő akadályokon valljuk be, a mitológia és a hétköznapok világa valóban bőven szolgáltat témát az alkotók számára.

Minden filmgyártó országnak, nemzetnek meg van a saját maga eszköztára, amiből dolgozik és amire építhet is akár éveken keresztül. Formai keretek alakulnak ki, határvonalak jönnek létre, s egy buborék képződik, amibe akarva-akaratlanul, szerencsésen-szerencsétlenül „beskatulyázzák” az adott náció filmkultúráját. Lehet pozitív, akár negatív oldaláról is vizsgálni a skatulyázást, de mégis csak egyedivé, mássá teszi a készült filmeket, a másik náció szemeiben. Véleményem szerint egyszerűen színessé varázsolja a világ filmtérképét. Egyrészt azáltal, hogy különböző elemeket (műfajügyileg, rendezésügyileg akárhogyan), új hagyományokat, impulzusokat ad más filmgyártó népeknek, másrészt, hogy szokatlan élményeket és ismeretlen helyeket mutat meg a képkockákon át a mozi széles közönségének. 

A hatás elérésére egy újfajta rendezői-operatőri fogás, egy színész felfutása vagy egy kultikussá váló mondat, jelenet is lehet alternatíva, de nem is kell olyan messzire menni, hisz olykor a film műfaja, szerkezeti felépítése már árulkodó lehet. S bár a filmtörténet adta differenciák adottak, a filmformalitás elsősorban a gyökereken (mind vallási, mind kulturális jellegűek) alapszik, abból eredeztethető le sok esetben. Ahogy Hollywoodban az életrajzi drámák, úgy Indiában, azon belül is Bollywoodban a mitológiai történetek, alakok, zenék, táncok, azaz a sok évezredes kultúra a befolyásoló és formáló tényező is egyben. Ez éppenséggel nem zárja ki a hozott anyagokból való feldolgozásokat, műalkotásokat sem. Különösen a keleti térség eme szegletében, ahol szívesen nyúlnak is vissza egy-egy sikeres amerikai mozihoz, hogy aztán abból a saját formai keretek között az ottani igényeknek megfelelő darabot készíthessenek el. S bár az ilyen típusú feldolgozások nagyon közkedveltek, Bollywood gyakran is él ezzel a lehetőséggel, de a klasszikus eszközökkel élő és játszó hindi mozira mindig nagyobb közösségek, közönségek látogatnak el.  

Az leszögezhető, hogy a hindi kulturális gyökerek (zene és tánc), hagyományok, mitológiák a bollywoodi történetekhez soha ki nem merülő forrást szolgáltatnak, úgy ahogy a vallási ellentétek, az ebből keletkezett viszályok, háborúk is. Ott van például, az ország (film)történetének szempontjából lényeges pakisztáni konfliktus, ami több filmnek az alaptörténetét adja meg. Gyakran utalnak rá filmekben, máskor kiindulópontját szolgáltatja a megszületendő alkotásoknak. Ez utóbbira kiváló példázat a Veer-Zaara (2004) romantikus drámája, a Main Hoon Na masalája (2004) vagy az újkor romantikus komédiája (romkom) a Dil Bole Hadippa (2009), de ezekről lesz szó majd, meg még többről más vezértémák szerint felosztva.

Egyelőre csak annyit elég tudni dióhéjba, amit már lehet is, hiszen a bollyszaganal említettem és vagy a rávezető posztnál plusz itten, hogy egy bw filmben mindennek megvan a helye, az értelme, egy mozdulatnak a táncban, egy viselkedésnek a szereplők részéről, vagy csak az alaptörténetnek, ami az első. Igen az első, a cselekmény, a szkript, ami meghatározza a filmet (oké ez sántít bwügyileg), de néha ezt leszámítva, nem szorosan ehhez kapcsolódva, ebből kiindulva is lehetnek egy modern, nem annyira klasszikus darabban ilyenolyan indiai szokások a 45435435-ből. De mondom nincs még a vége, közel se, mert ezeken túl más formális jegyekről is beszélhetünk akkor, amikor mint bollywoodi filmet deklarálunk. Ennek folytatása következik. 

Feszegettem már, hogy Bollywood elsődleges célközönsége mindig is a hazai nézők – nem csekély méretű – tömege volt, azonban nemzetközi kapcsolatai is kiterjedtek. A volt Szovjetunió területei, Latin-Amerika, Afrika, a Közel-Kelet és Délkelet-Ázisa közönsége már évtizedek óta hozzájárul ahhoz, hogy Bollywood sztárjainak ismertsége és nézőszáma jócskán lekörözhesse a hollywoodi sztárokét. 

Az utóbbi évtizedben azonban a Nyugat is felzárkózik Bollywood csodálóinak – vagy más nézetek szerint: kihasználóinak – sorába. A nagy nemzetközi érdeklődés ugyanis nem lehet véletlen: India a XXI. század elején a világ egyik leggyorsabban fejlődő óriásgazdasága, aminek jóteményeiből a Nyugat valószínűleg nem szeretne kimaradni. Az, hogy Nagy-Brittaniában komoly kereslet van Bollywoodra, nem meglepő, hiszen számottevő indiai közösség él az országban. Például jelentős dél-ázsiai populáció él Birminghamban, így érthető, hogy az ottani Star Cityben, ami Nagy-Britannia legnagyobb multiplexe, 30 teremmel, 6 terem kifejezetten bollywoodi filmeket vetít, és az utóbbi évtizedben egyre több bollywoodi produkció végez a brit jegyeladási toplisták élvonalában. Ugyanakkor az ezredforduló környékén a Nyugat kifejezetten látványos akciók keretében váltotta profitra Bollywood világszerte erősödő népszerűségét – s bár ezen akciók egy része kifejezetten reklámcéllal használta Bollywood jellegzetes látványvilágát, mindez visszahatott a filmekre is, és tovább növelte az irántuk mutatkozó keresletet Európában és Észak-Amerikában. A kifejezetten kereskedelmi célú akciók közül kiemelkedik a New York-i Macy’s központi üzletének Bollywood kirakata 1999-ben, a londoni és manchesteri Selfridges áruházakban 2002 májusában megrendezett Bollywood season kampánya, vagy a Philips televíziókészülékek reklámja az 1990-as évek végéről, melyben álbollywoodi filmeket használtak.

A Bollywood iránti érdeklődés megnyilvánulásának vannak azért kevésbé közvetlenül üzleti formái is. 2001-ben a nem angol nyelvű filmek Oscar-díjáért folytatott küzdelemben a Lagaan című  bollywoodi darab bejutott a díjra jelölt legjobb öt film közé, majd 2002-ben a Devdas (r: Sanjay Leela Bhansali) világpremierjét nagy csinnadrattával a Cannes-i filmfesztiválon tartották.

Aztán Baz Luhrmann 2001-es Moulin Rouge című filmjébe építette bele a Bollywood iránti tiszteletadást, 2002 júniusában pedig a londoni Apollo Victoria Theatreben mutatták be Lloyd Webber Bombay Dreams című musicaljét. A Turner Classic Movies (TCM) 2003 nyarán tartott „Horray for Bollywood” fesztivált, az angol Channel 4 tévécsatornán évente van Bollywood szezon, és 2007 nyarán öt film erejéig a magyar televíziózásba is megérkezett Bollywood a Duna TV-nek köszönhetően. [1]

Jóllehet ennek gyümölcse inkább volt keserű, mint zamatos. Már csak azért, mert a legtöbb jól megvágva került a műsorkínálatba a nézők elé, ami miatt egy bw film élvezése élvezhetetlenné vált, nem csak egy tvfüggő számára. Az azóta eltelt időben is volt rá példa, nem sok persze, hogy megjelent A bwfilm a tévében, de sajnos ezek még ha nem is voltak összeagyonvágva, akkor is bw második vonalából jöttek, amelyek nem tartoznak a bw elithez, minőségileg teszem hozzá. Az megint más kérdés, hogy ezek a 3-4 órás filmek (erről lesz szó még) mennyire tudn(án)ak helyet kapni ebben a rekámközpontú tévézésben, azt hiszem semennyire. Bw nem itt fog előretörni, szárnyakat kapni, és tömegeket megmozgatni, inkább ne is legyen, amíg ez a zenékből, vagy cselekményből (a kettő egy és ugyanaz) való kiherélés jelen van. Ha meg mégis, akkor az új filmekkel kell kezdeni, mert azok között már akadnak rövidebb játékidővel futó táncoktól mentes, zenés montázsszekdvenciákkal megálmodott elég jó és fogyasztható fajták a széles közönség számára. Ez igen, működőképes alternatíva lehet, lehetne. 

Forrás: [1] Metropolis ezzel kapcsolatos száma, VT írása: Felfedezés...., ezt külön kiemelem most, mert elég sok az átvett anyag, és átfedés

Először is jó tudni azt, hogy Bollywood Hollywooddal szemben egy nem létező hely, hiába is szúrtam be pölö ezt a képet a múltkor, ilyen valójában nincs, nem létezik. De ha már itt tartok, akkor Bombay se Bombay ma már (ami bw B betűje ugye), mert a város nevét 1995-ben hivatalosan Mumbaira változtatták át - jóllehet ugyanazt jelenti, csak immáron a tartomány saját nyelvén, maráthin. Ez azonban mit sem számít, mert a több mint 300 éves név ma is tovább él a helyi és nemzetközi nyelvhasználatban, lásd a filmkészítők körében szinte kizárólag ezt a régit használják, amivel kihangsúlyozzák a város, és különösen az ottani filmgyártás sokszínű, sokvallású, kozmopolita jellegét. A Mumbaiit inkább főleg az indiai és nemzetközi média használja, valamint a hétköznapi nyelvben döntően így kerül szóba. Ez a kettőség azonban a mai filmekre is rányomja a bélyegét, amelyekben gyakran megfigyelhető, hogy Bombaynek nevezik a történetben az azóta már régóta átkeresztelt várost. (lásd Wake Up Sid vagy akár a Shaitan egy-egy film esete meg még száz másiké)

De nem csak és kizárólag a filmgyártó központ régi-új névhasználatán folyik a vita a mai napig, hanem maga az elnevezés Bollywood is két táborra osztja az indiai filmkészítőket, gyártókat, színészeket vagy akár csak az utca emberét. Erre van egy precedens a Luck by Chance (2009) című műalkotásban, ahol egy párbeszéd erejéig a filmkészítők között el-elhangzik a(z új) kifejezés, amire való reflektálásképpen az egyes színészek által megformált karakterek kikérik maguknak ezt a szókapcsolatot és inkább az Indiai filmipar, hindusztáni filmgyártók elnevezéssel illetik azt. Itt elsősorban az idősebb generációra kell gondolni, azokra, akik még a régi kor hindi filmjein nőttek fel. Hiszen a mai - akár indai, akár európai ember - csak ezt a nevet hallja, olvassa vissza akkor, amikor az ország filméletéről van szó.

Aztán fontos még, hogy a Bollywood kifejezés nem az egész indiai filmiparra vonatkozik. A fogalmat - gyakran - helytelenül az egész indiai filmgyártással azonosítják, pedig csak része az indiai filmiparnak. A bombayi filmgyártással és azzal általában szinonimaként használt Bollywooddal kapcsolatban széles körben még elterjedt téves adat az is, hogy évi 800-1000 filmet készítenek itt, így téve Indiát a világ legnagyobb filmgyártójává. Igaz ugyan, hogy India a világ összes filmgyártó nemzete közül az első helyen áll gyártott filmek számát tekintve, amiből évente átlagosan 150-200 bollywood darab készül (ez majdnem kétszerese a hollywoodi évi „termésnek”).

A filmgyártás Indiában mintegy 20 nyelven zajlik különböző filmgyártási központokban, s bár ezek közül a hindi az Indai Köztársaság első számú hivatalos nyelve, ennek is számtalan dialektusa létezik még az országban. Ez nem meglepő India területének nagyságát nézve, ami bizony azzal jár, hogy országon belül is feliratozzák a filmeket, illetve, hogy egy-egy sikeresebb darab adaptációja még ugyanabban az évben megszületik, csak éppen egy másik filmgyártó központban, vagyis egy másik nyelvterületen.

A hindi nyelvű, film – a relatíve alacsonyabb filmszám mellett is – azért tudta megtartani dominanciáját, mert nemzeti szinten és nemzetközileg is ez van leginkább jelen, minek következtében általában erre utalnak, amikor népszerű indai filmről beszélnek. Hindi nyelvű filmeket egyébként a három nagy filmgyártó központban (Bollywood, Haidarábád, Madrász) készítenek, s ezeken kívül további tartományokban is zajlik filmgyártás: Bengál, Kerala, Gudzsarát, Pandzsáb. A különféle nyelveken gyártott filmeknek saját rendezői, sztárjai, zenészei vannak – ami viszonylag elkülönült rendszerekké teszi azokat a gyártás, terjesztés és befogadás minden szintjét, viszont ezek közül az indiai filmek közül szinte csak a bollywoodi filmeket ismerik a nyugati világban.

Végezetül, ahogy azt Vincze Teréz pontosan minden tévhitet legyőzve megfogalmazza: „Bollywood kifejezéssel leírható jelenség egyszerre kötődik egy gyártási helyhez (Bombay), egy filmgyártási nyelvhez (hindi), és ugyanakkor egy sajátos filmkészítési stílushoz is (énekes-táncos jelenetekkel tűzdelt, látványos kiállítású filmek, melyek rendkívüli hangsúlyt fektetnek a sztárrendszerre). E három jelenséghez való aszimmetrikus kötődései teszik némiképp bonyolulttá a fogalmat, hiszen bollywood stílusú filmeket más filmgyártási központokban is készítenek, a hinditől eltérő nyelveken.”

A Bollywood kifejezés a '70-es években született az indiai angol nyelvű sajtó révén (úgy tartják), a kifejezetten üzleti célra készült, hindi nyelvű, szórakoztató filmekre, amelyeknek gyártási központja Bombay volt. Az elnevezés maga pont Bombay városának valamint az amerikai filmgyártás fellegvára Hollywood nevének összevonásával keletkezett. Bár néhányan helytelenítik ezt az elnevezést, mondván, hogy Hollywood „rongyos változatává” degradálja az indiai filmipart, de mára olyan széleskörűen elterjedté vált és kanonizálódott, hogy 2001 óta már a szótárban is benne van: az Oxford English Dictionary 2001-es kiadásától külön szócikként szerepel. A kifejezés konkrét eredetét több ember is magáénak állítja, például a szövegíró, filmkészítő és tudós Amit Khanna vagy az újságíró Bevinda Collaco, de Bollywood alapja Tollywood volt, melyet egykor a Nyugat-Bengáliai mozikra használtak. 1932-ben Tollywood volt a legkorábbi Hollywood által inspirált elnevezés, amiből bő 40 évvel később megszületett, megszülethetett ez a nomináció.