Ahhoz, hogy egy film műfajilag jól szerepeljen a kasszáknál - a nézőknél és a kritikusoknál egyaránt - ahhoz a készítőknek, a forgalmazóknak ismerniük kell azt a célközönséget, akiknek a film készül elsősorban. Bollywood, ebből a szempontból mindig is nagy figyelmet fordított arra a már említett sajátosságok narratívába való beágyazásán túl, hogy megfeleljen az igényeknek. Azoknak az elvárásoknak, kívánalmaknak, amit a néző, India legnagyobb kritikusa támaszt felé. Az egyén szava minden filmgyártó hatalomban döntő fontosságú, de egy olyan országban, ahol kisebb-nagyobb csoportokban, tömegesen járnak el a mozitermekbe az emberek, még annál is fontosabb prioritással bír. Családok, rokonok, barátok, munkatársak indulnak el együtt a mozikba, egyúttal kihasználva az ország legjelentősebb szórakozási lehetőségét: a filmnézést. Ez a fajta kollektív élménybefogadás nem nevezhető gyakorinak a világ többi táján és sokak is vélekednek úgy, hogy az indiai átlagember a hétköznapból ide a vászon elé, a vásznon történtekbe menekül.

A véleményem ezzel kapcsolatban az, hogy az axióma nem szűkíthető le csak az indiaiakra, hiszen más nációjú emberek is sokszor menekülnek el „a gondok” elől a mozikba. Egy-egy fantasy, egy-egy sci-fi története a jó példa erre. Hiszen az esetek nagy többségében nincs valóságalapja mindannak, amit a film elmesél, próbál elmesélni, mégis az igazán jó film egyik nagy erénye pont az, hogy képes egy másik, alternatív világba kalauzolni a nézőjét, aki éhezik a szürke hétköznapok mellett a színesebb impressziókra. Bollywood filmjei pedig ilyen filmek, elhitetik azt is az emberrel, amit lehetetlen lenne például egy könyv elolvasása során befogadni és átérezni. Ezek műfajtól függetlenül mutatnak a közönségének olyan történeteket, amelyek legtöbbször nem a realitás talaján játszódnak. Az álomjelenetek, a túldramatizált szálak, az abszurd cselekmények mind-mind szerves részét képezik a populáris hindi alkotásoknak, mindazért, hogy megfeleljenek a társadalmi igényeknek. Mert, ha a néző álmodni akar, akkor a mozi csak akkor lehet sikeres a szemében, ha ezt megadja neki. Itt, ezen a ponton felvetődhet a kérdés, hogy akkor a néző formálja a bombayi filmipar filmet?

Meglátásom szerint formálja, formálhatja azzal, hogy szokás által csoportok, tömegek képében jelenik meg a termekben különböző generációkkal, iskolázottságú emberekkel, akiknek más-más elvárásai vannak az adott filmmel kapcsolatban. Mert ha készül egy történet, aminek a középpontjában vagy a tinédzserek vagy egy király vagy egy sportág áll, akkor várhatóan a tinédzserek, a történelem iránt fogékony emberek és az adott sportág fanatikusai jelennek meg. Viszont, ha ezek a más-más érdeklődéskörű, hivatású, életkorú személyek egyszerre, egy filmre váltanak jegyet a kasszáknál, a film feladata máris megváltozik. Kibővül elemekkel, új műfajokkal. Ezért a hindi filmesek mindenkinek tetsző szuper-slágerfilmek, avagy univerzális sikerfilmek készítésére törekednek. Tekintve, hogy a produkcióknak minél szélesebb körben kell sikert aratnia, a közönségkategóriák inkább a határok megszabására valók, nem pedig azon szegmensek kijelölésére, amelyek számára speciális típusú filmek készülnének. Folyamatosan hangsúlyozzák, hogy a filmeseknek az igazi siker érdekében felül kell emelkedniük ezeken a kategóriákon, illetve rá kell jönniük, hogy mi az, ami minden közönségcsoportnak tetszik. 

Ezek a források is alátámasztják a nézőre szabott hindi klasszikus filmet, amelynek mindenképpen tartalmaznia kell szerelmi románcot, humoros jeleneteket, melodrámát, valamint akciójeleneteket. De az énekes-táncos betétekről, komikus epizódokról és többszörös cselekményű narratívával építkező struktúráról sem szabad megfeledkezni. S azokat a filmeket, amelyekben mindezek összetevők jelen vannak, a filmteoretikusok maszáláfilm elnevezéssel szokták illetni. Az igazi maszáláfilmben egyik műfaj sem válik dominánssá a többivel szemben. A maszálá egy indiai fűszerkeverék, és ahogy fűszerek, úgy keverednek a filmműfajok is a maszálában. Ez, Bollywoodban, a legsikeresebb filmtípus az esküvős filmek mellett, mert mindkettőben alapvető szerepet játszik a szerelmi románc, és így ezekben a zenés betétek jelenléte is természetes. A műfajiságához hozzátartozik még az a tény is, hogy léteznek kimondottan maszáláfilmek, amelyek nem csak a műfajban hordozzák magukban a keveredést, hanem a történetben is. Beszélhetünk ugyanis maszálá filmről mint sajátos történeti képződményről az indiai populáris filmekben. Ezek a filmek a hatvanas évek végén kezdtek igen népszerűek lenni - különösen a városi munkásosztály körében -, s lényegében James Bond-filmek indiai megfelelői voltak. A hetvenes években Amitabh Bachchan filmjei jó példák erre a típusra.

Az azóta eltelt negyven évben egyre kisebb lett ezeknek a kimondottan maszálá jellegű filmeknek száma, az utóbbi időkben láthatólag a globalizáció nagy hatással volt a bollywoodi műfajiságra, aminek eredményeképp a maszálá letisztul egy-két karakteres műfajra. Az megint más kérdés, hogy a közönség továbbra is igényli a fűszerműfajt a mozikban, szívesen látja, amit jól bizonyít a 2010-es Dabangg sikere. Ami amellett, hogy Filmfare Awards - amit már gyakran neveznek a hindi filmipar Oscarjának - díjazottá vált, egyben a nézők kedvence is lett, hiszen képesek voltak újra s újból megtölteni a termeket miatta. Régi idők maszaláját elevenítette fel az emberekben a korrupt rendőr története, ami minden olyan elemet tartalmazott, amitől anno Amitabh Bachchan filmjei sikeresek voltak.  De a Fanaa, Main Hoon Na, Om Shanti Om vagy Ghajini című alkotások is maszáláknak tekinthetők, jóllehet ezek nem használták fel a kimondottan filmtípusra vonatkozó eszköztár minden kellékét. Ennek oka a versenyhelyzet, az említett globalizáció, ami hatással van a bombayi filmiparra is. A rendezők többsége már nem csak a hazai közönség igényeit akarja kielégíteni filmjeikkel, hanem nyitni akar a nagyvilágra, külföldre. Ez a szándék pedig már meg is mutatkozik a modern hindi film narratívájában, a cselekményében, és nem utolsó sorban: műfajiságában.

A változások szemmel láthatóak, nagyobb a műfaji változatosság és a maszálával szembeni az egy karakteres műfaj dominánssá válik. A 2000-es években, és különösen az évtized közepétől figyelhető meg az anyagilag legsikeresebb filmek között a tiszta műfajiság irányába való elmozdulás. Új fősodorbeli cselekmények születnek meg új rendezőktől, akik az új hullám, rendezőgeneráció tagjai közül kerülnek ki, és akik hatással vannak az idősebb rendezőgenerációra. A bengáli hármas óta ez az első igazi nagy méreteket öltő, a hazai filmgyártást befolyásoló és azzal szembemenő új hullám Bollywoodban. A fiatal rendezők már nyugati mintákat követve készítik el filmjeiket, a filmsajátosságok közül a megszakításokra egyre kevesebb idő marad, azáltal, hogy a modern populáris hindi film játékideje 2 órára csökkent. Átlagban, teszem hozzá, hisz ezek mellett a hagyományos bollywoodi film még mindig nagy népszerűségnek örvend az emberek körében, valamint kialakult még egy indiai filmforma, a hibrid, ami ötvözi a hollywoodi és bollywoodi filmelemeket egyszerre. Új trendek vannak kialakulóban, amelyek szakítanak olyan hagyományokkal, mint a táncos-zenés dalbetétekkel. A táncok száma egyre ritkul, a szerelmi románc háttérbe szorulása pedig megnehezíti a zenés jelenetek integrálást a filmekbe.

A dal alapvető szerepe mindezek ellenére megmaradt, csak összevágott montázsok (szekvenciák) alatt hangzik el, aláfestő zeneként és a playback is hátérbe szorul. Korábban még lehetetlen elképzelésnek, filmkoncepciónak hatott egy zenés, táncos jelenetek nélküli a hindi alkotás, azonban a Chak de! India (Hajrá India, 2007) bebizonyította, hogy így is lehet rekordbevételre szert tenni. A film a sportfilm műfajának eddigi legtisztább megjelenési formája a bollywoodi berkeken belül. Hosszú idő óta ez volt az első film, amely zenés táncjelenetek nélküli darabként bekerült Indiában az évtized tíz legnagyobb bevételt hozó filmjei közé. Jóllehet hazafias témájával és India legnagyobb filmsztárjával a főszerepében sok nézőt nyerhetett meg magának a Chak de! India, de a klasszikus bollywoodi filmműfajokra jellemző összetevők majdnem teljes nélkülözésével sokak ellenszenvét (kritikusok) is kiváltotta egyben. A tiszta műfajok irányába történő elmozdulás másik jeles darabja a Filmfare Awards-ot is nyert Black (Fekete, 2005). Amitabh Bachchan volt a főszereplője ennek a drámai történetnek, amelyben egy vak és süket kislányt tanít meg élni: beszélni, hallani, olvasni. A filmben néhány zenei aláfestés hallható, de ezek nem dalok, nincs benne éneklés, inkább filmzenei témák, amelyeket a nyugati filmekben szokhattunk meg.  Mind a díjak, mind a közönségsikerek azt bizonyítják, hogy Indiában a kevésbé bollywoodi filmek is „meg tudnak élni”.

Akadnak azonban elrettentő példák, olyan esetek, amelyek azért kétségbe vonják az új hullám trendalkotók munkáinak fontosságát és szerepét minőségileg. Erre példa a Kites (Papírsárkány, 2010) című film, ami megbukott a pénztaráknál és a nézők körében is, mert ellenszenvesé vált. Azáltal, hogy két nyelven: hindin és angolul is beszéltek benne (ami nem feltétlenül új és rossz), valamint azzal, hogy túlságosan hollywoodi akart lenni, amit aztán a sztár Hirthik Roshan a főszerepben sem tudott megmenteni. Mindaz, ami bollywoodi berkeken, kereteken belül még melodrámai és elfogadható a néző szemszögéből nézve, az itt giccsesen vette ki magát. A Kites egy figyelmeztető jel a hindi filmgyártásra nézve, ami azt mutatja, hogy a közönség nincs felkészülve még vagy nem is lesz, arra, hogy a hibrid műfajt minden súrlódás nélkül akceptálja. Véleményem szerint a belterjes indiai filmkultúra nehezen enged azokból a hagyományokból, amit övének érez. Ebben persze nincs is semmi kivetnivaló, hisz a vallások és szokások országa India, de a filmkészítés aspektusából vizsgálva látszik egy-két alkotáson, hogy a nyitás a külföld felé még gyerekcipőben jár. Ez pedig aggódásra adhat okot a jövőbeli filmekre nézve. A rendezők még nem sajátították el igazán azokat a narratívákat, elbeszéléséket, amelyeket Hollywood filmkultúráját jellemzik, és így a hibrid műfaj műfajtalanná válik.

Az új indiai film megszületésére vár, de addig is a készítőknek dönteniük kell valamely filmforma mellett, vagy a köztest kell olyan szinten cselekményessé tenni táncok és nagy melódrámai románcok nélkül, amire jelen pillanatban, szerény véleményem szerint még nincs felkészülve a bollywoodi filmipar. Hiszen azok az alkotások, amelyek többet hagynak meg a bollywoodi sajátosságokból, még mindig előnyt élveznek, azzal legalább is, hogy tömegeket tudnak a termekbe hívni. Még akkor is, ha az esetek nagy többségében nem maszálá filmekről van szó, hanem olyanokról, amelyet minimum egy, maximum kettő műfaj jellemez. S bár a néző még mindig formálja a filmet, hatással van rá, de a külföldi piac és versenyhelyzet lassan minden második bollywoodi filmben tetten érhető, amivel háttérbe szoríthatja a közönség igényeit. Egyelőre még erről szó sincs, de ha a nézői elvárás még ennél is jobban, vagy teljesen háttérbe szorulna, akkor azzal a véleményem szerint bollywood elveszítené mindazt, amiért „szeretik” az emberek, amiért hindi filmeket néznek a mozikban, az unikumát, a filmkultúráját hagyományaival együtt.