Miután a hatvanas és a hetvenes években elmélyült a szakadék a populáris, tömegfogyasztásra készült, álomvilág-szerű és a Satyajit Ray, Ritwik Ghatak vezette új indiai filmirányzat között, azután radikális kulturális változások következtek be Indiában. Ennek egyik zászlóshajója volt a megalakult igen befolyásos IPTA (Indian Peoples’ Theatre Association), amelynek tagjai egészen a hatvanas évekig felügyelték a filmek tartalmát. De a hazai termékek által uralt piacon, a kormány szigorú importellenőrzése következtében Hollywoodnak nem sok teret hagytak. A filmgyártást továbbra is a második világháború után kialakult kaotikus és kockázatos vállalkozások fedték le, a filmkészítés továbbra is a feketepiaci pénzek tisztára mosását szolgálta. A hindi filmek nemzetközi piaca kibővült, amelynek részévé vált Oroszország, a Perzsa-öböl térsége és Indonézia. A film India kilencedik legnagyobb iparága és a népszerű kultúra legfontosabb közvetítő formája volt. A hivatalos állami nyelv a hindi, de erőre kapott a regionális filmkészítés is. Felzárkózott a tamil és telugu nyelvű fimipar, az évente átlagosan elkészített 150 filmmel. A déli gyártóközpont, Madras lett a világ legvirágzóbb filmkészítő fővárosa.

Miközben az ipar ontotta termékeit, a háttérben úgyszólván megszakítás nélkül zajlottak a zavargások. Az 1970-es években határ menti háború tört ki India és Pakisztán között, amit lázongások, gyilkosságok, robbantások, és terroristatámadások két évtizede követett. Egyes régiókban a kormányerők különféle etnikai és politikai csoportokkal csaptak össze és ezekkel az eseményekkel összefüggésben, parallel a hetvenes évek elejére a nemzetépítő lendület, a jobb és békés élet reménye is szertefoszlani látszott Indiában. A válság elmélyülése pedig oda vezetett, hogy Indiára Gandhi miniszterelnök 1975-ben nemzeti szükségállapotot léptetett életbe, mely 21 hónapig tartott. Ennek a válságkorszaknak lett emblematikus sztárfigurája Amitabh Bachchan. Érdekesség, hogy ettől az évtizedtől, a hatvanas évek elejétől számítjuk az indiai filmipart ma is meghatározó ún. „sztárrendszer" létrejöttét. Ennek lényege, hogy a színészek többé nem a gyártók alkalmazottai, hanem szabadúszók, akiket csak az egyes filmek erejéig köt szerződés. Mivel Bollywoodban (is) a színészek kar(iz)mája jelentős mértékben meghatározza a bevételt, hirtelen megnőtt a sztárok gázsija, s ezzel arányosan a filmek költségvetése is.

Amitabh Bachchan testesítette meg az új magas, férfias, a fiatal főhőst, aki az 1950-es évek Raj Kapoor és mások által megszemélyesített, eszményi, romantikus főhőséhez képest a nyersebb, energikusabb figurákat vitte színre filmjeiben. Bár az ekkoriban általa megformált hősök - a dühös fiatalok nemzedékének indiai változata - jól jelképezik ezt a politikailag zavaros időszakot. A korszak legsikeresebb filmsztárja - a közönségfilmek területén igazi fordulópontot jelentő - Zanjeerben (1973) erőszakos és dühödt alakításával mutatkozott be a nagyérdeműnek, ahol egy olyan rendőrt alakított, akit konspiráció miatt elbocsátanak, ő azonban saját kézbe veszi az igazságszolgáltatást.

A korszak legfontosabb filmjévé váló Sholay (1975)* is az ő nevéhez fűződik, a történetben szereplő két kalandor egyikét játssza, akiket arra bérelnek fel, hogy bosszút álljanak egy törvényen kívüli banda vezetőjén. Elkészültének éve egybeesik a szükségállapot bevezetésével, s kifejezetten reflektál az államhatalom cselekvésképtelenségére. A színészt egyébként Indiában az évszázad szupersztárjának is választották, olyan nagyságok előtt, mint Charlie Chaplin vagy Sir Laurence Olivier.

*A bevételi toplistákat húsz évig vezető legendás filmben jóval kevesebb volt a zenés betétszám (a három óra alatt csupán öt hangzik el); a dalokat tűzpárbajok, üldözések, és feszültségkeltő akciók váltják fel. A Bombayben öt éven át műsoron levő Shollay amellett, hogy megteremtette dacoit (útonállófilm) és a spagetti-western hagyományának egybeolvasztásával a „curry-westernek” elnevezett műfajt, a drámaibb művek felé irányította az ipart, ilyenek voltak az 1980-as években megjelenő, nem erőszakot s a rá következő bosszút bemutató művek, amelyeknek gyakran nő volt a főszereplőjük.