calacitra

Nézem Neha Sharmat, nézem a környzetet, a nagy csinnadrattára figyelek, a kolorizáltság majd kiszúrja jól a szemem, közbe pedig megy valami a háttérben, valami zene, egy ismerős hanggal (Mika), de igazából olyan, mintha nem is szólna. Egyik fülemen be, másikon ki. Elég is volt belőle, ennyi, egyszer és nem többször.

A zenei rendezők meg, a Sharib & Toshi ezt, és az egész YPD2 filmzenei korongot se teszik majd a legjobbak közé, asztalára. Egyedül a címzene pattog, még forogpörög, tartja a hátát, csinálja a showt, menti a menthetetlent, a YPDbecsületbeli ügyet,  a többiek viszont már csak ilyenek lettek, elég gyászosak.  

1:11 - Made my day.

Nem is a zene miatt, Anirudh for prez, imádom az Ethir Neechal korongot oda és vissza, sokkal inkább a dalbetét, a koreográfia okán. Ugyanis már marhára izgatott voltam, hogy mit hoznak ki ezekből a zenékből vizuálisan. Mert az ember elképzel valamit, oké a dalszöveg a téma egy fonal, amibe lehet kapaszkodni, hogy majd biztos lesz benne ilyen meg olyan jelenet, de azért Kollywood is tud (rendre) meglepetést okozni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen ezt vártam, csoda te csoda, de azért nem is csalódtam benne, sőt. Az említett pillanat, az ott látható mozdulategyüttes, ahogy a zenére táncolják, például egyből mosolyt is csalt az arcomra. Meg ánblok szerethető. Ilyen ez a dél-indiai filmgyártás.   

Csajozós, buszonélős, gatyaletolós, tánctanulásos, koreogárfiamegbámulós, kézintegetős, kifütyüléses és a moziban dalbetétről mesélős hogykészültet mindenkinek, akit ugyancsak érdekel, hogy készült most a Fukrey title songja. Amúgy rájöttem, én is egy vagyok közülük, én is egy fukrey vagyok, vagymi, de az 5678, hogy bejön ez a dal nekem. Bepókhálózta magát az agyamba, és csak nem akar kijönni olyan. Jóllehet nem is szeretném már.  

Duplázzunk? Duplázunk ám legyen. Kell is. Hiszen a Chennai Express minden jel, és mellékelt ábra szerint mostantól kezdi el seringelni a köztudattal, hogy vághatjuk a centit, számolhatjuk vissza a napokat, mert a 'mozi is coming'. A hétvégén érkező promó is egy dolog, megírtuk, az is durva, de hogy a marketingesek itt már nem állnak le, tűzbenlázban égnek, és tetézik egy mindezt egy címzenedarabkával is, arra már nincs szó.

Magyarul megkatpuk az első Vishal-Shekhar dalelőzetest a filmhez, a filmből. Az énekes S. P. Balasubramaniam, a neve sokak számára ismerős lehet, bár most ezzel tért vissza a bwizniszbe egy kis kihagyás, pauze után. Hogy jól tette? 30 másodperc az 30 másodperc. Nehéz is így bármit mondani, akármilyen következtetést is levonni, de azért bőven elég arra, hogy vagy berántson már most, tapadjon a dallama, vagy éppen ellenkezőleg és nem, inkább mégse. 

Tényleg nem akarom elkiabálni, vagy indokolatlanul nyírni, maradjunk annyiban, hogy ötödszörre már mintha azt vettem volna észre magamon, hogy oké dúdolom, nem is olyan vészes. Amúgy elsőre nem igazán lett az enyém, az idő rövidsége határt szab annak, hogy igazán beinduljon, kiélvezd minden egyes pillanatát. Kell is az a legalább két +/- percnyi promó, hogy többet halljunk belőle, mert elsülhet ez még akár jobban, de rosszabbul is. A posztcímet azonban már kívülről fújom, az egyenesen telitalálat.      

Szomorú vagyok. Ram Sampath se a régi. Ahogy körbedicsértem, rajongtam a title song kapcsán, azt hittem évzenekiller tételekkel, többel érkezik majd a Fukrey korong, rettegj bw meg többi zenegyáros. Hát de nem. Közel sem, lett igazam nekem. Mert az a helyzet, hogy a címzenén kívül első fülre alig találtam még egy hasonlót hozzá képes, ami legalább annyira nagyot szól, és fun, és fiatalos, és igazi ramsampathos. Persze nem kell krokodilkönnyezni, bedepizni, azért nem felejtett el zenét szerezni Ram. Jobb, mint az átlag, csak magához képest lett kevéske vagy amit vártam tőle. Az Ambarsariya se tartozik az igazán hangos tökéletes elithez, de ezzel a dalbetéttel azért már majdnem szeretnivaló lett. Fuk fuk fukrey.