calacitra

Véletlenek már pedig nincsenek. A történelem meg ismétli önmagát. Ugyanis Gaurav Dagaonkar nem volt rest egy újabb Soniye 'krakent' elengedni bwra, ránk, mert fel vagyunk rá készülve szerinte. Nem volt elég, az két éve, biztos elfelejtettük, talán nem emlékszünk arra, de minket nem lehet megvezetni (vissza, kereshetőek, vagyunk). És ha egyszer bejött, majd másodszor is fog. A baj csak az, hogy ez nem így van. Nem így lett.

A legújabb, Heartless filmhez szerzett KK által előadott nyomába se ér a korábbinak. Persze ettől még illdomos szemeket szegezni a zenei rendezőre, aki ritkán bújik elő a barlangjából (aka kap felkérést), de akkor azért mindig megmutatja mi és ki lakozik benne. A Bass Tu Hi, vagy a Kaafirana is jól példázza, hogy akad még ott potenicál, ahonnan ezek jöttek. És végülis a Heartless korongot is eladta két dal után, nekem legalábbis. Meghozta a kedvem.  

Veszélyes foglalkozás ez a bw zeneszakma. Mert pl. a csilliónyi 'maahi ve' kezdetű, című dalok után ember legyen a talpán aki aztán mégis ilyet költ 2014-ben, csak azért is. AR Rahmant viszont nem abból a fából faragták, aki berezelne ettől, meg a szövegírót se kell félteni, így a Highway megkapta a maga Maahi Vejet és nem maradtunk e nélkül idén se. De tényleg ez legyen a legkisebb bajunk. És ez az is.

Pedig a jodi továbbra is vegyes érzelmeket táplál. Akár a korkülönbség, akár a színészek múltja miatt. Amellett, hogy Randeepért odavagyok, komolyan, de ez homokszem lehet a gépezetben, mégis Imtiaz Ali Imtiaz Ali, ha nem ismernénk.

Magáról a dalról meg annyit, hogy ha ez nem lenne, akkor a Highway se lenne -nyilatkozta a rendező úr. És most törhetem is a fejem egy darabig, hogy melyik lenne a rosszabb verzió, szerencsére viszont van egyik, van másik is. És jelen esetben mindkettőnek örülni lehet.

AR Rahmannak meg lehet jót tesz, hogy újra Imtiazzal dolgozhatott. Valahogy magára talált a maestro. Irány fel fel és fel. És a vicces az, hogy a dal is valami hasonló szárnyakat ad, amíg hallgatom. Biztos nem erről szól, de régen szólt ennyire jól egy AR Rahman egy AR Rahman muzsikában. Medzsik kérem szépen.

Amikor kitalálták azt a kifejezést, hogy ismeretlenül nagyot szóló, az nem emiatt lehetett, de azért nyugodtan vehetjük egy kalap alá ezzel a dallal. Mert Amit Trivedi bár a szokások rabja, valahogy ismétli már önmagát, és ez a Queen filmzenei is olyan egyszerű, mint egy trafikot kirabolni, de azért még képes így is, ezzel együtt a kedvünkben járni újra és megint a zenei rendezőnk. Akár hiszünk a fülünknek, akár nem, megcsinálja. Énekelni pedig énekelhet, szeressük. Az még pikánsabbá teszi a számomra a dalait, sokkal közelebb hozza, mert mégis ő szerezte, az ő sorai meg minden. Ez pedig már, ha jól számolom, a második Queen dal a sorban, amiben nincs hiba.   

Mindaz amit el tudok mondani erről a Gunday dalról, az az, hogy Priyanka Chopra pár nap múlva új dallal fog jelentkezni. És ennyi. Ja meg, hogy Sohail Sen nem ebből fog meggazdagodni. A Jiya egy eléggé tartaléklángon pislákoló melódiahajtás, amit még a legkúlabb Ranveer Singh sem tud kiemelni a rettenetből. Arijitről nem is beszélve. Szépnek szép, csak holnap már senki nem fog emlékezni rá. 

Képzeljük el, mi lenne akkor, ha a SEL nem ilyen rezsicsökkentősen nyomná a One by Two filmzenéket. De talán mégse, mert csak jobban megüt a guta, megesz a méreg, hogy miért is nem csinálják akkor. Vagy csinálták meg, ezt úgy, ahogy arra képesek ők. Mert azok. A Kaboom is megáll ott valahol a félúton, a határon lecövekel. Az persze jó hír, hogy lelép a sablonosság mezsgyéjéről, de a következő szintre már nem kapaszkodik fel, és lesz belőle igazán slágertermék. Attól messze van, pedig van benne valami, ami aztá nem lett.