calacitra

Hogy mit lehet csinálni akkor, amikor Szerbiában március 15-e zajlik le, Barcelonában mindenki sír a vesztes mérkőzés után, és még a lottót is az nyeri természetesen, akinek nem kéne, hát úgy kell tenni mintha mi sem történt volna és minket olvasni meg hallgatni mellé egy kis indiai talpalávalót. Mégpedig valami újat, olyat, ami még biztosan nem volt meg. Egyenesen a Viveck ji & Shantra-tól. Akik feltörekvők, fel is törnek, önjelölt indiai megasztárok, csillagok. De tény és való, hogy amatőrségük ellenére valamit konyítanak is ehhez a zene szakmázáshoz. Második fülre már majdnem egy lada szamarát is képes lettem volna megemelni, annyira átjött az egész. 

Tudom, most akkor lennék vérprofi, ha meg se szólalnék, ahogy Péter Árpád tette a közelmúltban, és tökigaza van, mert néha nem kell túlbeszélni, ragozni azt, amit mindenki lát. Ott azt, hogy hideg van, itt meg, hogy Pritam bemelegedett végre. És elkezdett úgy teljesíteni, ahogy Magyarország, és úgy két éve már igazán igazán. Tőle szokás és elvárható.

A nem lájtosra tervezett de végül lájtos punjabi partydal után a Shaadi Ke Side Effects filmzenéit beröcentette, mindjárt kettesbe kapcsolt, és reméljük meg se áll, ahogy a színészek se az utazgatásaikkal a betét alatt.

Verdikt. Jason Mraz nem hiszi el, mi igen, bw még nála is jobb alternatíva, aki még nála is komfortosabb, boldogsághormonokkal, yolokkal teli, életigenlőbb dalokat ad ki a kezéből. #teampritam Ez szép volt.

"I m sorry par tumse pyaar ho gaya" 

2014. január 24. A nap, amikor megfogadtam, hogy Kangana Ranaut legújabb filmjét, ami Queen névre hallgat, és bő egy hónap múlva vetítenek majd, azt látni kell, amolyan kötelező képkocka látnivaló jóság lesz a számomra, nincs mese.

Miközben mondom, a trailer annyira nem vett meg magának, hogy el is felejtettem megosztani itt, nem is emlékszem rá túlzottan. Aztán tessék-lássék pálfordulat: na idevele.

Persze lehet az első hó potyogások közepette, és amiatt is zavaradtunk, gabalyodtunk bele, de kétsgételenül dalbetétről dalbetétre egyre jobban teljesít a Queen. Amihez, az egyre színesebb mutatókhoz, Amit Trivedinek nagyon is sok köze van.

A zenefelelős mintha itt már emlékeztetne régi önmagára, amiért szeretjük őt igazán. A punjabi wedding song és a szokásos dala után most a Gujariyaval meghozta a következő napok ébresztődalát. De azon kívül bárhol, akár a táncparketten is lehet létjogosultsága, a betéttel együtt meg olyan, hogy mindjárt felteszem a napszemüveget és nekimegyek a fehér éjszakának. Fasza. 

Ha én lennék a blogírás szilágyibélája, akkor a most következő Hasee Toh Phasee dalbetétről sem tudnék egy árva rossz szót se megejteni, sőt még azt mondanám, hogy ez csak jobb lesz, majd, annál is jobb, 2025-ben a filmben, de hát nem. Így kénytelen vagyok szomorúan, csalódottan tudomásul venni, hogy ez dal se lett fenékig tejfel. Ahogy a többi se, innen, a Vishal-Shekhar közreműködésében. De a legdurvább, hogy erre alapjáraton bulizni kéne, arra találták ki, de még a kisujjam sem mozdult meg rá. Gyenge, semmilyen, Siddharth meg kezdhet másik meló után nézni, pláne ha többieknek jobban bejön az élet.    

Már lassan kezdenék leakadni meg lejönni 2013-ról, nem élni ott a múltban, lépni tovább és előre. Viszont egyszerűen nem tudok, képtelen vagyok rá, mert mindig vannak olyanok, akik visszahúznak még  így a új év első hónapjának végén. De hát a mashupok már csak ilyenek. És Zestty pedig most látta jónak összeszedni a legjobbakból is a legjobbakat, azokat összerántva, ahogy még senki más. Hmmm. Nem is lett csúnya a végeredmény, szeressük, jó dalválasztások, majd az elejétől a végéig kitartó szuflával, ami még azokra időkre emlékeztett, amikor a forint és a hó nem esett ennyire, mint most. Boldogságosság. Királyság. Érdemes hajtani.