calacitra

Megfordult már egyszer a fülemben a - RVV - soundtrack első hallgatásakor, de akkor valahogy valamiért nem szólt olyan jól, vagy ilyen jól, mint ahogy most lement és danszoltam rá, plébekeltem a szomszédnak picit, hello.

Lehet, sőt biztos, hogy a Hip Hop Pammit (is ez) a dalbetét emeli ki, helyezi egy másik következő szintre, meg pluszt ad neki. Persze a jó koreoval, egy csipetnyi PrabhuDevaval, meg érdekes, szerethető, kiváló táncos színészekkel simán korrumpálható vagyok, tudják ezt jól ott is bwban. Favolnom is kell, nincs mese, kidz. 

De persze a daltól se akarom nagyon elvenni az érdemet. Hiszen van benne valami catchység, amitől nem lesz közömbös, érdektelen, vagy unalmas sokadszorra sem. Sőt, éppen hogy ellenkezőleg, hiszen minél többet jön vissza, annál inkább megmarad, lecsücsül, lehorgonyoz, hogy ne felejtsd el, go desi cool. 

Nézem Neha Sharmat, nézem a környzetet, a nagy csinnadrattára figyelek, a kolorizáltság majd kiszúrja jól a szemem, közbe pedig megy valami a háttérben, valami zene, egy ismerős hanggal (Mika), de igazából olyan, mintha nem is szólna. Egyik fülemen be, másikon ki. Elég is volt belőle, ennyi, egyszer és nem többször.

A zenei rendezők meg, a Sharib & Toshi ezt, és az egész YPD2 filmzenei korongot se teszik majd a legjobbak közé, asztalára. Egyedül a címzene pattog, még forogpörög, tartja a hátát, csinálja a showt, menti a menthetetlent, a YPDbecsületbeli ügyet,  a többiek viszont már csak ilyenek lettek, elég gyászosak.  

1:11 - Made my day.

Nem is a zene miatt, Anirudh for prez, imádom az Ethir Neechal korongot oda és vissza, sokkal inkább a dalbetét, a koreográfia okán. Ugyanis már marhára izgatott voltam, hogy mit hoznak ki ezekből a zenékből vizuálisan. Mert az ember elképzel valamit, oké a dalszöveg a téma egy fonal, amibe lehet kapaszkodni, hogy majd biztos lesz benne ilyen meg olyan jelenet, de azért Kollywood is tud (rendre) meglepetést okozni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen ezt vártam, csoda te csoda, de azért nem is csalódtam benne, sőt. Az említett pillanat, az ott látható mozdulategyüttes, ahogy a zenére táncolják, például egyből mosolyt is csalt az arcomra. Meg ánblok szerethető. Ilyen ez a dél-indiai filmgyártás.   

Csajozós, buszonélős, gatyaletolós, tánctanulásos, koreogárfiamegbámulós, kézintegetős, kifütyüléses és a moziban dalbetétről mesélős hogykészültet mindenkinek, akit ugyancsak érdekel, hogy készült most a Fukrey title songja. Amúgy rájöttem, én is egy vagyok közülük, én is egy fukrey vagyok, vagymi, de az 5678, hogy bejön ez a dal nekem. Bepókhálózta magát az agyamba, és csak nem akar kijönni olyan. Jóllehet nem is szeretném már.  

Duplázzunk? Duplázunk ám legyen. Kell is. Hiszen a Chennai Express minden jel, és mellékelt ábra szerint mostantól kezdi el seringelni a köztudattal, hogy vághatjuk a centit, számolhatjuk vissza a napokat, mert a 'mozi is coming'. A hétvégén érkező promó is egy dolog, megírtuk, az is durva, de hogy a marketingesek itt már nem állnak le, tűzbenlázban égnek, és tetézik egy mindezt egy címzenedarabkával is, arra már nincs szó.

Magyarul megkatpuk az első Vishal-Shekhar dalelőzetest a filmhez, a filmből. Az énekes S. P. Balasubramaniam, a neve sokak számára ismerős lehet, bár most ezzel tért vissza a bwizniszbe egy kis kihagyás, pauze után. Hogy jól tette? 30 másodperc az 30 másodperc. Nehéz is így bármit mondani, akármilyen következtetést is levonni, de azért bőven elég arra, hogy vagy berántson már most, tapadjon a dallama, vagy éppen ellenkezőleg és nem, inkább mégse. 

Tényleg nem akarom elkiabálni, vagy indokolatlanul nyírni, maradjunk annyiban, hogy ötödszörre már mintha azt vettem volna észre magamon, hogy oké dúdolom, nem is olyan vészes. Amúgy elsőre nem igazán lett az enyém, az idő rövidsége határt szab annak, hogy igazán beinduljon, kiélvezd minden egyes pillanatát. Kell is az a legalább két +/- percnyi promó, hogy többet halljunk belőle, mert elsülhet ez még akár jobban, de rosszabbul is. A posztcímet azonban már kívülről fújom, az egyenesen telitalálat.