calacitra

Mielőtt még félreértitek nem akarom magyarázni a bizonyítványt, amit a Hawaa Hawaai sundtrackkel Hitesh Sonik elkövetett, de már az elején leszögeztem, hogy azért valamilyen szinten örülnék neki, ha ez a film nem csak és elsősorban a zenékről szólna, hogy azok milyen de ilyen hangzatosak. És a végeredmény ehhez dukál is, mintha imáim meghallgatásra találtak, így legyen ötösöm a lottón aztán. Persze nem kuka az egész úgy ahogy van, csúfos meg minden ilyen, hiszen a címzene is címzenébb is nem lehetne. Van benne szépség, jóság, megannyi érzelem is szorult belé plusz, igazán a szívünkhöz nőtt. De azért mindent összevetve azt a filmet láthatnám már inkább.      

Azt hiszem, Anirudh Ravichander fészbúk bejegyzései között találtam rá erre az eléggé új bandára, a NOBB-ra, akik most jól betörtek a tamil popbizniszbe. Már ha egyáltalán létezett olyan, még előttük, mielőtt ők úgy gondolták tényleg, hogy na majd megmutatják.

Ezt nem igazán tudom, de azt igen, hogy az első daluk, a meglehetősen szuggesztív című Cosmopolitan Kadhali (nehéz lesz elfelejteni) olyan laza, hogy már szétesik, és állatira kapós, nézeti meg hallgatja magát, velem, veletek is remélem. Hisz megérdemlik a fiúk az odafigyelést annyi szent. És talán nem is egyslágeres előadók táborát fogják erősíteni majd, ha úgy alakul. Mert ne. Nem kéne.

Én itt vagyok, támogatom őket, hajrá-hajrá. Nem hagyom magukra őket, de talán inkább ők nem fognak engem. Ezzel a dallal. Ami habkönnyű, filgúd, meg klassz. Szeretgessétek, osszátok, tapadjatok rá.      

Item-boy készültség vigyázz, kész, rajt. Avagy egy férfi színészekkel készített item number bwban, Fuglyban, meg attól. No, ilyet is régen láttunk már. Hiánypotló is, persze csak addig, amíg meg nem nézed. Hiszen ezt is inkább a nevek adják el, semmint a zene vagy éppen a koreo és környezet kft.

Mert tessék megkapaszkodni erősen, az ételt lenyelni, az ajtót-ablakot becsukni, hiszen nem egy, hanem mindjárt kettő bw szupersztár adja le az éveket, kerüli ki a villanykörtéket, ragad fegyvert a szórakoztatás meg a mi kedvünkért. Nevezetesen Salman Khan és Akshay Kumar.

Hell no! Pedig ez fuck yeah! Vagyis lehetne igazán nagy durranás, de aztán nem lesz belőle. Salman is bedurcizott közbe a hírek szerint, hogy Akki ott ugrált mellette végig. Azért ő ehhet nincs hozzászokva, nem hiába az O Teri-ben még elviselte a fiatal srácokat, de Akki már más tészta. És ha már itt tartunk ég és föld a kettő között a különbség. De leírom képletbe érthetően:

O Teri item number > Fugl item number

Értjük? Nyilván. A Dal meg YO-YO-s. Onnan. Már-már megszoktuk. Megszokhattuk. Ez az ő éve. Miközbe ennek ilyen Lungi Dance mellékíze van, nem is finom annyira, bár azért tapad, próbálkozik. Csak sajnos a megvalósításba, már ami az item numberbe becsúszott kis gikszereket illeti (magyarul, hogy nem jó) elvesz elég sokat az értékéből. Nem is lesz nézős tovább, legfeljebb a filmzenét tartom meg magamnak és a gyerekeknek az utókorra. 

Twitteren írtam, de ide se maradjon ki: a következő meg az azt következő életemben is Allu Arjun akarok lenni, köszönöm. 

És tudom igen, persze, hogy a zene megy a színészhez és nem fordítva, de most már 3 éve folyamatosan csak olyan telugu nyelvű filmet vágnak a képünkhöz, amikben ez lassan megcáfolodni látszik.

Mert egyszerűen egybeforrt az Allu Arjun név a királyságos filmzenékkel. Előbb gondolunk arra, hogy magas filmzenékben lesz részünk, mint hogy magára a filmre, vagy a színészre, az ő teljesítményére. Oké ez utóbbihoz se férhet nagyon kétség. De na, értitek, dörzsöljünk a tenyerünket már most, hogy mikor lesz legközelebb AA film.

Ez pedig nem ígéret, itt a bizonyíték rá, sorolom:

2012 - Chakkani Bike Undi (Julayi)

2013 - Violin song - aka Girl Just (Iddarammayilatho)

2014 - Sweety (Race Gurram) 

A tavaly és a tavalyelőtti is mind-mind ott volt az év végi legjobb nem bw filmzenék top helyezettjei között, a legjobb ötben, sőt 13-ban még nyert is a Violinnal, ami azóta is nagy szerelem. Bár ha a Sweety így folytatja, akkor még a végén leváltja, és befurakodik a legtöbbet hallgatott Allu Arjun dalok elé, meg úgy minden elé. Plusz a dalbetétet még nem is láttuk, sírok. SÍROK. Örömömben.

u.i.: a refrént meg légplébekénekelni már tudom úgy, ahogy Arijit Singh se tudná. 

Én lehetnék most a legboldogabb ember a világon, azok után, hogy az egyik kedvenc együttese pont bw alapokra énekel, és még klipet is forgat hozzá, amolyan desi sztájlban, de közbe mégse érzem magam annak teljesen.

És ez lehet az én bajom, mert nem tudok eléggé elvonatkoztatni, örülni minden kicsinek, apró dolognak, hanem még ehhez a jópofa, riszpekt bw képsorokhoz is kritikusan fordulok oda és mondom azt első blikkre, hogy ezt Indiában az indiaiak ezerszerte jobban csinálják, csinálták volna.

Aztán meg rájövök arra, némi utána olvasás eredményeként, hogy végülis ezt bw színészekkel, bw rendezővel forgatták le, what the fish, ami miatt sorryzás van, de egyben meg még szomorúbb lett a produktum megítélése a szememben. Hiszen tessék csak összehasonlítani egy manapság készült hasonló témájú vagy nem dalbetéttel.

Nyilván a költségek mások, nem azt várom, hogy Deepika twisteljen, rázza a tooht benne, de pl. ha most az Iski Uskit veszem elő a másik végletként, ellenpéldaként, akkor már sírok, hogy így is meg lehetne csinálni, de még milyen jól. 

Ettől eltekintve a Feel az idei nyár egyik nagy slágere -lesz. És a klipet is nem jó, hanem jó érzés nézni. Először még a szememnek se hittem, hogy ez tényleg az, valójában, aminek látszik. Azért szumma love/hate kapcsolat a mienk.