calacitra

És ez nemcsak három betű, már ha értitek mire gondolok, azért SELtitek. Az ő művük, egyben legnagyobb fegyvertényük az idei évre, a többi zenei rendező ellen ez a 2 States korong, ahol hát a legnagyobb az egy korongra jutó évzenék száma, azok előfordulási esélye. És bár a Chaandaniyan közel sem húzza fel a szám szélét, de hát nem is az a fajta dal, aminek kéne. Így készüjetek rá. Akiknek nem ajánljuk: magányosak, szinglik, elhagyottak, külön élők, nektek csak óvatosan, nehogy sírás legyen a vége. Egyébként meg giccses ballada, de a vállalható fajtából még. Még sel.

A tradicionális kultikus punjabi folk dalok kiapadhatatlan forrást jelentenek a mai énekesek és úgy a filmesek számára. Pritam pl. zenei rendezőként híres arról, hogy fel-felhasznál közülük egyet és átkonvertálja a modern világba (Jugni stb), meg azzal a világgal. Ilyen volt legutóbb a Tere Naam Japi Phiran is. Amit már sokan a Cocktail filmzenéjeként azonosítanak, ha már az eredeti nekik nem volt meg. De ha ez nem elég, akkor Mickey Singh is feldolgozta úgy, ahogy még senki. És ez se lett az a #minekvan darab szerencsére. Azt pedig meg már mindenki döntse el maga, hogy melyiket tetszikeli inkább a kettő közül, ha már.  

Ha lenne görkorim, és még tudnék is, akkor most a fülemben erre a dalra tenném a kerekeket egymás után, és hagynám a kilométereket magam mögött. De hát nem megy az ilyen, és mégis olyan mintha csinálnám, együtt élnék vele. Miközben a Hawaa Hawaai filmzenéje, amit Hitesh Sonik szerzett egyáltalán de nem tűnik kultikus, klasszikus daldarabnak, de ha a filmbe hasonlóan megállja a helyét, akkor minden meg van bocsájtva. Meg mondhatjátok, nem egy bw film domborított már nagyot, amelyiknek jóformán dala se volt, vagy ha volt is, attól nem mentünk le hídba, azóta se. Van egy érzésem a Hawaa Hawaai is tesó lesz, szintén zenész ezekkel. 

A barát barátnője mindig zöldebb, akarom mondani szebb. És erről a kínos felállásról ki más, ha nem éppen KK énekelne nekünk egy dalra valót, amit a szegények Pritamja: Ram Sampath komponált meg.

Amúgy, biztosan, ennek se fognak túl nagy feneket keríteni, mármint dalnak, albumnak, pedig, ahogy az tisztán kivehető az akkordokból, van mit és miért szeretni rajta. Csak valahogy tényleg hiányzik belőle az a plusz, a szikra, ami beindítani élből a dallamtapadási mechanizmust a fejünkben. Filmre azonban még pont jó.  

Azt merő túlzás lenne azt állítani, hogy a tamil nyelvű Veeram filmzenéje a zenéje miatt, és elsősorban azért, csak amiatt kap most helyet, külön posztot a blog életében, mert akkor a Pancho Aréna is egy futballstadionra hasonlítana kívülről. De nem. Nem így van. Az igazság az, hogy a svájci zászló az oka. Wtf? Mert tök jó látni, hogy bw oda mindig hazatér forgatni, szép is na, és ilyenkor eszembe jut, hogy mi meg hol vagyunk, kérem szépen?