calacitra

Kipipálhatjuk, mert a Khoobsurat az összes dalához megkapta a jól megérdemelt betétjét. Legutolsóként a Bal Khade került elő, és fel a színpadra. Ahol Sunidhi Chauhan az Abhi toh party egyszemélyes badshahja. De Sonam se maradt ki. Csak Fawad. Vajon miért. Ehhez már a dal kell, de megadja a választ rá igen. Ami egyébként újfent különc darab, mármint filmzene téren. Nem kifejzetten slágercentrikus, messze van attól, viszont ha elkap, akkor gépszíj.

Daniel B. George-nak egy Neeti Mohan is kevés volt. Saját főztjét kell most lenyelnie, ami még akár szebb napokat is megélhetett volna, de ezt kútba dobta, vágta azzal, hogy túl finomra hangolta a következő Sonali Cable filmzenét. Meg túl biztosra ment. Pedig egy kis tökösséggel, nagyobb szabadsággal, innovatív elemekkel egészen barátságos kis muzsika születhetett volna a Sapney Apneyből. Ami végülis még így se ad fülmérgezést, szól tömegoszlatóan, a filmben is lesz helye, de igazából már nem is emlékszem rá, holott az előbb hallgattam meg nem is első alkalommal. Jönmegy kategória, semmi különös. 

Ha tehetném, most is hagynám, hogy a szívem vigyen előre, ne pedig a fülem, az aktív kritikusi közönséges énem, de az igazság az, hogy az Ishq Hai ennél többet tett azért le az asztalra. Tényleg jut eszembe, hogy abból soha nem elég. Látszik is a más zenei rendezők nyoma, itt és ott is mások alkottak. Persze az Arziyaanban sincs túl nagy hiba, ami akkora, hogy felérne egy hétfő reggeli műszak kezdéssel, de konstans fülorgazmusom lesz tőle a következő napokban, mert nem bírnék leállni vele. Habár az egész puritánsága, egyszerűsége, ami már a betétet is illeti, nagyon ennivaló.   

Bevallom férfiasan ezzel nem számoltam. Azt illetően igen, még képbe voltam, hogy Shankar új mozijának, az AI-nak, (vagy csak I) a zeneösszesét a maestro szerzi majd, akik az Endhiran után újra együtt dolgoznak. De az már nem jutott el a fülemig, hogy egy dal erejéig még egy ilyen páratlan páros kollaborálásra is jut bizony hely az albumon, lesz annak esélye. Lett is. 

Hiszen most már ofisöl (a launch, és egyúttal cd megjelenést követően), hogy a múlt (már elnézést) és a jövő tamil zeneszakértelem nagyjai, nevezetesen

 AR Rahman  és  Anirudh Ravichander  együtt zenéltek, 

amiből megszületett a Mersalaayitten c. filmzene a mozihoz.

Az igazsághoz persze azért hozzá tartozik, hogy Neeti Mohan is beszáll a buliba pár sorért, de nem bánjuk, neki is kijár a dicsőségből. Mert ez a dal jóság lett. Első fülre kell, kell még. De ahogy hallgatom közbe a soundtracket, az se akarja meg kérdezni, hogy szereted-e, mert csak azt lehet.

u.i.: Itt is a legnagyobb az esélye az évzenék előfodulási esélyének. Eszement (welcome to opera, nyugatiaskodás, szerelem a köbön, epikus filmzenék epikus témája többek között). Le a kalappal AR Rahman!!! Respect. Mióta vártunk már rá, hogy ezt, ezt hallhassuk tőled. 

Ti se hiszitek el komolyan, de ez daldarab is ott terpeszkedik a Khoobsurat filmzenei korongon. Mártmint nem azt, hogy ott ott van, hiszen bw műfajmentes övezet, a soundtrack mindent kibír és elvisel, ahogy közönsége szereti és a filmjeit, hanem, hogy tényleg mögéelé felsorakozik a daltesóinak és a minőségi krediteken való vonatozgatásról sem tesz el ez esetben sem. Bármennyire is másmilyen megközelítésben kapjuk a fülünkhöz a témát.

De még hogyan. Mert ennek a zenének nem is zenében van az ereje elsősorban. Hanem a hangjában. Anélkül ez feleannyit se érne. Így viszont az énekes, előadó varázslatosra transzformálja át a dalt az egyedi hangszínével, és dalolászásával, mintha még valami kórusos jelleget venne át. Engem meg libabőrbe öltöztet. A nyugalom térfelére evez át, leparkol, és ott hagy magamra. Tudom a szöveg koránt sem erről szól, vagy ennek...

A hang meg egyébként ismerős volt, és most már tudom is honnan. Mert ő

 Jasleen Royal 

akivel még az India' Got Talentbe találkoztam anno. Most meg jajdejóság volt újra.