calacitra

Ha 2013 legjobb indiai filmjeit (sorrendben a kannadai Lucia, a tamil Mariyan, a tamil Irandam Ulagam) veszem alapul szvsz, akkor kiderül, hogy bw hiába világraszóló, meg mindenhol ismert, a jó filmeket nem biztos, hogy csak és csak is onnan köszönhetjük.

Mert tavaly egy hindi nyelvű nem volt, aminek akárcsak egy icipici esélye lett volna a fent említett trió mellé, közé, vagy éppen elé beférkőzni. De ha továbbmegyek, akkor már a malayalam filmművészet is a nyakában lohol, és nem kispályázik.

Az elég sokból, amit ott készítenek a Neramhoz volt szerencsénk legutóbb, amit elsősorban a filmzenéi adnak el, de elég vállalható és fogyasztható volt ahhoz, hogy megbarátkozunk vele, meg a gondolattal, hogy lesz legközelebb, akarunk még találkozni malayalam filmekkel is.

És voálá. Kérésem parancs. Hiszen a Jude Anthany Joseph féle Ohm Shanthi Oshaana pont valami olyan, amire fizetnék, legalábbis dalbetétek alapján. De nem is kell több, nemde. Az meg csak hab a tortán, hogy a főszereplők, név szerint Nivin Pauly és Nazriya Nazim pont ugyanazok, akik a Neramban is voltak, és tök jók együtt. És tök jók lesznek itt is, megkockáztatom. Meg is nézem. 

Nincs három kilenc nélkül. Avagy welcome to Housefull 3!

Sajid új filmje akár lehetne a mindent vagy semmit, de hát ő mindig ezt játsza. Vagyis ehhez ért. A szokatlan, fárasztó, indiagenerált poénok mestere, aki a sok kövezés, savazás, ekézés után sem teszi be a széket a szekrény mellé a sarokba, hanem évről-évre megmutatja magát, előáll egy olyan grandiózus castorientált filmmel, meg olyan dalokkal, dalbetétekkel, amikről más ember rendező fia csak álmodik és álmodhat. Neki meg ez jön, és megadatik konstans. Szóval valamit konyít ehhez, hiába a mérhetetlen sok nemtetszés, diszlájk, a kommentek letiltása, azért ő India Barátok Köztje. Senki se, és mégis mindenki nézi, róla beszél.

A Humshakalsban sem szakít igazán a hagyományokkal. Már az előzetes olyan housefull dejavu, amit ki sem kérhet magának, hiszen az. Csak a történetet csavarta meg még jobban, és facsarta ki. Tehát aki azt szerette, annak egyenes az út most is. Legfeljebb adva lett hozzá pár új színészarc (Ram, SAK), de pl. Riteisht megtartotta Sajid és dolgozik vele tovább. Lehet az eltitkolt gyereke, hogy ennyire futtatja. De ahány férfi annyi nő alapon nem lesz hiány hősnőkből se. Esha, Tamannah, és Bipasha fogják a gyengébbik nem vonalát erősíteni. És elnézve még a végén győznek, felülkerekednek a férfiakon, és róluk fog szólni minden. Nem pedig a beígért fun komédián, amiről tudjuk jól az milyen, ha Sajid csinálja. Hát ilyen. Pont ilyen.

Ha most (még) nem, akkor a zenével még célba érhet a Humshakals. Mert Himesh lehet a mentő őv és körülmény, aki a semleges, és pártatlan, billegő nézőket még a maga és a film oldalára fordíthatja egy esetleges impozáns soundtrack eredménnyel. Amihez majd a betétek is fel tudnak nőni. Vagy éppen fordítva is történhet, ki tudja.

Az biztos, hogy addig még maradok. És a Housefull sem tántorít el ettől egyelőre. Hiába nem okoztak maradandó élményt. És akkor még szépen fogalmaztam. Meglássuk. 

Azt hiszem, Anirudh Ravichander fészbúk bejegyzései között találtam rá erre az eléggé új bandára, a NOBB-ra, akik most jól betörtek a tamil popbizniszbe. Már ha egyáltalán létezett olyan, még előttük, mielőtt ők úgy gondolták tényleg, hogy na majd megmutatják.

Ezt nem igazán tudom, de azt igen, hogy az első daluk, a meglehetősen szuggesztív című Cosmopolitan Kadhali (nehéz lesz elfelejteni) olyan laza, hogy már szétesik, és állatira kapós, nézeti meg hallgatja magát, velem, veletek is remélem. Hisz megérdemlik a fiúk az odafigyelést annyi szent. És talán nem is egyslágeres előadók táborát fogják erősíteni majd, ha úgy alakul. Mert ne. Nem kéne.

Én itt vagyok, támogatom őket, hajrá-hajrá. Nem hagyom magukra őket, de talán inkább ők nem fognak engem. Ezzel a dallal. Ami habkönnyű, filgúd, meg klassz. Szeretgessétek, osszátok, tapadjatok rá.      

Item-boy készültség vigyázz, kész, rajt. Avagy egy férfi színészekkel készített item number bwban, Fuglyban, meg attól. No, ilyet is régen láttunk már. Hiánypotló is, persze csak addig, amíg meg nem nézed. Hiszen ezt is inkább a nevek adják el, semmint a zene vagy éppen a koreo és környezet kft.

Mert tessék megkapaszkodni erősen, az ételt lenyelni, az ajtót-ablakot becsukni, hiszen nem egy, hanem mindjárt kettő bw szupersztár adja le az éveket, kerüli ki a villanykörtéket, ragad fegyvert a szórakoztatás meg a mi kedvünkért. Nevezetesen Salman Khan és Akshay Kumar.

Hell no! Pedig ez fuck yeah! Vagyis lehetne igazán nagy durranás, de aztán nem lesz belőle. Salman is bedurcizott közbe a hírek szerint, hogy Akki ott ugrált mellette végig. Azért ő ehhet nincs hozzászokva, nem hiába az O Teri-ben még elviselte a fiatal srácokat, de Akki már más tészta. És ha már itt tartunk ég és föld a kettő között a különbség. De leírom képletbe érthetően:

O Teri item number > Fugl item number

Értjük? Nyilván. A Dal meg YO-YO-s. Onnan. Már-már megszoktuk. Megszokhattuk. Ez az ő éve. Miközbe ennek ilyen Lungi Dance mellékíze van, nem is finom annyira, bár azért tapad, próbálkozik. Csak sajnos a megvalósításba, már ami az item numberbe becsúszott kis gikszereket illeti (magyarul, hogy nem jó) elvesz elég sokat az értékéből. Nem is lesz nézős tovább, legfeljebb a filmzenét tartom meg magamnak és a gyerekeknek az utókorra. 

Van úgy, hogy az első megérzések cserben hagynak. És igen, a Purani Jeans mesápja is tökelőször, még néhány nappal ezelőtt pont nem így szólt. És nem azt vettem észre rajta, még egy kicsit se, hogy ez valamiért jó lenne. Vagy nekem való, nekem találták ki. Viszont másodjára már egészen más lett a leányzó fekvése, mert most hogy írni akartam róla (nem éppen ezt meg ilyet), és hallgattam vissza, mintha már fülbarátok lettünk volna. Kellemesbe csapott át, élvezhetővé vált, motyogtam is rá a bajszom alatt, és a fejem is járkált va levegőben közbe. Persze jóllehet nem lesz évvilágmashupverő, de nem utoljára találkoztam vele, fogok még, Ram Sampath meg csak összehozta, ha nagy nehezen is.