calacitra

Még ennyi év után is van képem rácsodálkozni az indiai mozi nézési szokásokra, ahogy ők tőlünk ellentétben csinálják ezt. Miközben nálunk olvasom, hogy valakit már az is zavar, ha a másik a képében csámcsog, vagy csak megkérdezi, hogy mennyi az idő. Szóval e miatt is elég messze van innen India. Egy más világ ilyen szempontból. De tudjátok mit. Ahogy észrevettem magamon, kezdek én is átesni erre az oldalra, mert igaz ami igaz, elég nehéz konstans nyugton maradni, vagy csak nem felszisszeni a filmjeik alatt. Legutóbb az Ohm Shaanti Oshaan egyik jeleneténél transzformáltam indiai üzemmódba. Tudtam mi vár, mégis tapsolni volt kedvem, és talán még 30x visszamennék a moziba, jegyet váltanék, csk hogy újra láthassam pl. A dalok persze megint más kérdés, ha már itt tartunk. Azért nincs mese, felvenném a tánccsukámat, kiugranék a fotelből, és twistelnék. De ezt bárhol bármikor bárkivel. Na mindegy, itt éppen Anirudh köszön be a Maan Karate c. filmben az Open the Tasmac dalbetétjében, amit az közönség már nem bír cérnával, és nagyon átadja magát az érzésnek. 

Ez a most már bw filmzenévé avanzsált(?), leánykori nevén még punjabi nóta olyan nekem, mint a régi fekete-fehér filmek. Amiket elismerek, de nem szeretem őket. Ahogy a HSKD szombathimnuszára is igaz. Mert ez az ígykészült a legjobb tanú arra, hogy mennyi meló van benne, 10 nap meg 270 munkás kellett ahhoz, hogy egyáltalán maga a főhelyszín, a 'colosseum' kinyithassa kapuit a színészek előtt. Arról nem is beszélve, hogy a koreo se egy caller tune táncanalfabéta biztos könnyen megtanulható mozdulategyüttes volt. Szóval how to make it. Saturday Saturday. Csekk.

Nem megy át malayalamba a blog, de azért titkon a küldetésünk közé tartozik az is, hogy szárnyaink alá vesszük az összes indiai filmet, senkit nem zárunk ki, csak mert éppen az nem made in Bw. Az Ohm Shanthi Oshaana a legújabb sláger ilyen téren. Ő a nemzeti kincs, bántani nem ér. Ha vérszemet kapnánk, akár még írni is lenne róla kedvünk, de 140 karakter is megteszi egyelőre. Annak meg semmi akadálya, hogy mielőbb felkel a nap megint a miénk legyen, és lássuk újra. Most viszont a posztert adom, ami adja. És ezúton is jelzem, hogy aki birtokában van a malayalam film poszterek off vagy online lelőhelyére (oké India azért kizárva), az tényleg ne tartsa vissza semmi esetre sem. Ez is milyen szuper például.

Életerős, fiatalos, lendületes. Pontosan ilyen és még ehhez hasonló szavakkal illetik a kritikusok Anjali Menon új filmjét, amire már ez a trailer is rávezet, ha nagyon nem nézel mellé közbe, és akarsz többet vagy kevesebbet bele látni. Nyilván színes lesz, vibrálni fog, de azért COA is akar lenni picit, a mély tartalmat felszínre hozni. Nem rétegelve, viszont szerethetően, nem minden áron szerelemorientáltan. És ha ez utóbbi bejön, mint számítás, akkor már nyert ügye van a Bangalore Daysnek. Ergó arra fókuszál, amire a cím is hivatott, és egyszerűen csak kiragad néhány embert onnan, a városból, akiknek meg van a maguk kis életük, mint a többieknek. Hoznak emlékeket a múltból, megállnak a jelenben, és gondolnak a jövőre. 

Akinek nem gyere be, és nagy ívben elkerüli inkább az Awari féle item kezdeményezéseket, annak így legyen ötöse a lottón, hiszen most itt van egy olyan a Lovely Jind Wali személyében, ami aztán le sem tagadhatja mivoltát, apját, anyját, és hogy miért készült, készülhetett el egyáltalán.

A bökkenő az, és a szépséghibája csak annyi, hogy ez egy vérbeli b kategóriás item song, azaz a másodligában játszik, nem pedig az elsőben.

Sana Saeed is bármennyire szép, twisteli szét magát, még pályakezdő. Látszik is mennyire új hús ebben a világban, valahogy nem illik hozzá. Pedig meg tesz mindent, nem érheti rossz szó ezért.

Ahogy a dal is annyira konvecionális tételezés, amit direkt így kértek a zenét szerzőktől, hogy ennek annak kell lenni, nem másnak. És persze ez így van rendben, de megint csak nem robbantják fel a házat vele. Az erő hiánycikk. A fül otthon marad, a szövegnek sincs sok értelem, de mégis ez legyen a legkevesebb, ki figyel arra ilyenkor na?!

Mégis. Minden hibája ellenére, akár hiszitek, akár nem, még vállalható is személyre szabottan. Nem ugráluk örömömben, ha látom vagy hallom, viszont eléggé elfogadtam olyannak amilyen. És talán még úgy is lehet gondolni rá, mint kihagyott ziccerre, ami egy jobb koeroval, helyszínnel, item lédivel, zenével többre is lenne hivatott.

Bár mondom, így sem kell szemlesütve közlekednie, mert más sztárorientált, összemarketingelt testvérek a műfajban még ennyire sem képesek, mint a Fugly Lovely Jind Walija. Erős közepes.