calacitra

Látom, hogy vannak még olyanok, akiknek az Iktara ugrott be róla, jutott eszébe, a fülébe akkor, amikor meghallotta először ezt, a legmaibb Yeh Jawaani Hai Deewani filmzenét. Nem is azért, mert copypaste éppen, hanem valahogy a hangulata egyezik a kettőnek, mintha az egyik a másik testvére lenne. Viszont egy nagy difi van közöttük, ez pedig az, hogy az Iktara Amit Triveditől egy jó zene, a Kabira Pritamtól meg nem.. annyira. És tudom-tudom, hogy én akartam nagyon már a sok fiatalos trekk után valami ilyet, romantikusat, gyengédebbet, érzelmesesebbet a YJHD soundtrackre, de az igazat megvallva jobb nézni, mint hallgatni. Miközbe sok bajom nincs a dallal, csak nem talált meg, majd a következő. Viszont, ahogy mondtam, az ide ezért összevágott jelenetekkel teli montázsbetét már annál inkább megérdemli az odafigyelést, és a Kabira így még működik is, vele. Csak nélküle veszik el.  

Jön ez az NRI fiú és beleesik ebbe a desi lányba. De mi is van pontosan köztük? Hát egy Sonu Sood, a lány bátyja, akinek persze nem kéne. A fiú ezért meg is tesz mindent, hogy ne legyen, kvázi adja áldását már erre a kapcsolatra, mert ő annyira szerelmes. Én meg annyiszor láttam már ezt, hogy mégse unom. Pláne, úgy, hogy Prabhu Deva csinálja (nincs nálam elfogultabb, elvakultabb fanja idehaza, kizárt), rímékeli. Mindez mellé még Girish Kumar (producer apuka) a főszereplő fiú személyében új arcot is hoz bwba. Éljen. Shruti Haasant meg jól ismerjük, szeretjük, inkább dél-indiai mozikból, de ki nem hagynánk semmi pénzért, hogy újra láthassuk egy ilyen filmben.

Jöhet. Vissza Indiát vissza Indiába címszóval. Mert a hamisítatlan bw film a gyengém. És ez nagyon annak tűnik. Prabhu cameozik is, fákje, Atif Aslam meg énekel benne, a Sachin Jigar (figyelitek, hogy megint ők) zenéire. Go desi cool. A nyár kellős közepén moziba be vele.    

Ram Sampath nem vállalja túl magát. Úgy gondolkozhat, hogy a kevesebb néha több, és na igaza is van. Egy év/egy filmzenei album, lassan 10 éve már ezt a sikerreceptet is követi az egyik kedvenc zenei rendezőnk. Aki mára már eljutott oda, arra a szintre, hogy igazán jó, slágergyanús, mitöbb évzene faktoros tételeket állít össze, készít el. Egyre inkább megismerik, felfigyelnek rá, kell is.

És akkor 2013-ban újra populárisabbra, fiatalosabbra teszi át a hangsúlyt Ram, a tavalyi komolyabb Talaash után. Ami nem is nagy baj, hiszen ezért (is) szeretjük, a Luv Ka the End, de a Delhi Belly korong is miatta, ez miatt vált klasszikussá nálunk. A Fukrey pedig ezt az utat viszi tovább, követi nyílegyenesen. Azt mondja: fukfukfukfuk. Háááát. A címzene refrénjét, ha akarnánk se tudnánk egyhamar elfelejteni. A dábsztep pedig már itt is beköszön. Tetszik. Ide az egész albumot.       

Ez nem az a tgif zene, amikor a testem a zenére hangolom, de aki szereti a hagyományos ízeket, a réget most is, annak szerintem telitalálat lesz az Aurangzeb új dala. Rémegyszerű, de vállalható, talán találkozunk is még, ha máshogy és másol nem, akkor a filmben legközelebb.   

Éljen a desi majális. A fiúk meg visszatértek. Ünnep van.