calacitra

Nem Kanada. KANNADA!

Az előzetesekről eddig mindig úgy számoltam be, hogy majd majd majd jön és hát izguljunk, várjuk, nagyon, és jobban. Ehhez képest más egy kicsit a mostani (bontsuk a formát), már nem egyszer bemutatott kannadai film, a Lucia esetéé, ami a megtekintés után jutott el csak ide, idáig, hogy megismerhetővé váljon a köz számára.

Nyilván azért az első bekezdésből, de főként annak második feléből már az is kikövetkeztethető okosan-ügyesen meg szépen, hogy akkor olyan rossz filmmel nem állhatunk szembe. Elárulok valamit: tényleg nem. Sőt. Pedig hát még nekem is be kell mutatni a kannadai filmgyártást, mert az a játszóteremen kívül esik. Tudni tudni lehet róla, viszont Indiából van más régió, központ, nyelv, ami súlyosabban, lehengerlőbben, és promotoltábban adja el magát woldwide, ezzel szemben. Talán méltán elfeledett, alulértékelt pontja, aminek van múltja, jelene meg jövője is. 

És bár az is szentül igaz, hogy nem ez a darab a legcélszerűbb választás Kannada megismerésére, hogy közelebb legyünk hozzá egy lépéssel, de azért a Lucia kézenfekvő és nyilvánvalóbbnál nyilvánvalóbb érdemeit sem lehet elvitatni. Hiszen egy olyan ékköve, csiszolatlan gyémántja, 'ismeretlenül nagyot szóló filmje', az országnak, netovább az évnek, amire emlékezni fogunk, ha és mert.

A legnagyszerűbb az egészben pedig tudjátok mi? Van az sablonduma, miszerint a film a nézőknek készül. Nekik. A Lucia viszont nem csak nekik, hanem tőlük is készült. Mert kicsit belebújva a film történeti hátterébe mindjárt kiderül az az érdekes plusz, ha a kezdésének pár másodpercét nem is láttuk, hogy Kannada első olyan filmje ez, amit a tömeg támogatott, adott és fektetett bele. Úgy igen. A sokszor kritikus, még többször aktív tömeg nem dugta a fejét a homokba, hogy nekem erre nincs, hanem azt mondta fákje legyen, persze. És bár tudom jól szeretik ott nagyon a mozikat, hogy ez megérje, de meg is érte kockáztatni, ezért pláne. 

Pláne. Hisz abból a keretből (meg más-é-ból) a Lucia feltehetőleg nem csak a kannadai filmes felhozatalból tűnik ki, hanem országilag is egy különleges helyet foglal el. Amit aztán lehet kannada eredetének hívni, de csak akkor és addig, ha még nem láttuk. Ugyanis a mozi alaptörténetéül szolgáló álom-elemben ki is merül a közös többszörös, az egyetlen olyan pont, amiben megegyeznek. Másban viszont butaság, és hülyeség is lenne összehasonlítani őket.

Ha pedig sztori, akkor legyen elég annyi, hogy egy jegyszedő életébe, mindennapjaiba csöppenhetünk itt bele, aki azért köszöni szépen jól van, csak aludni nem tud sehogyan se, semmikor, soha. De aztán találkozik valakivel, aki talán segíthet neki ebben, el és lenyomni a tarthatatlan és fáradhatatlanul kitartó insomnia állapotot. Egy gyógyszert ad neki, ami garantálja, hogy többet nem lesz gondja már a felhők, csillagok, birkák számlálásával, mert azok már lejárt lemez. Az a bizonyos pirula viszont az jó, az használ. Annyira, hogy ki se tudsz belőle jönni, mert ott ragadsz, ott szeretnél lenni mindig, abban a világban, ami megadja neked, azt, amit akarsz. Mert, ha nem mondtam volna még, ez több, mint egy mezei altató, amit bárhol megkaphatsz. Azt pedig, hogy használ-e hősünknél, maradjon meg a filmre, tovább, és előre.

Nektek akkor trailer, Pawan Kumar (író-rendező) meg folytassa csak. Must-see plecsni voálá.

Bw a fő profilunk ugye, de azért elő-előfordul (havonta legalább) egy tamil, egy telugu, vagy egy malayalam nyelvű mozis kontent is a sodrásban. Ez fakt.

Viszont a kannadai filmekről nem nagyon írtunk még. Ennek oka lehet az talán, hogy nem akadt eddig semmi olyan, ami, ami miatt kiemelkedett volna a tömegből, megérte volna azt az egy posztot rászánni, amit rászántam volna.

Nyilván nem csak az ő keze sáros ebben. De, ami lényeg, hogy egészen eddig kivételt képeztek tehát ilyen szempontból. Mondhatjuk ritkák voltak, mint égen a Sólyomok (-airways).

Most azonban, a mai nappal kezdve, szeretnénk ezen valamelyest változtatni. Azért nem pálfordulosan, gyökeresen, viszont behozzuk őket is, bemutatjuk, hogy léteznek. Sziasztok.

De tessék kicsiben gondolkodni. Hiszen egyelőre csak egyszereplős lesz a welcome party itt, amolyan one man movie show jelleggel. Ám az az egy mégis nagy durranásnak tetszik lenni.

Ő a Lucia, egy már bemutatott (és megtekintett) kannadai darab. Aminek kezdésként a plakátját csodálhatjuk meg, de azért a hét további napjaira is szolgálunk majd érdekes tartalommal vele kapcsolatban (trailer, filmzenék). A poszter pedig faja. Falra vele.       

Na Új-Zéland (azon belül is Auckland) már tudja mi a jó. Jelentem: el lett foglalva, bevették, meghódították. Egy nap, egy feledhetetlen éjszaka is elég volt ahhoz, hogy mindenki a pici fejébe vésse, miért bw a legnagyobb király. Meg persze Shah Rukh Khan. Meg a többiek, akikkel együtt volt és fellépett ott akkor. Azóta egyébként már dobantottak, és Ausztráliába vannak, oda is elviszik, a hátukra veszik a fene nagy showt, hogy ők se maradjanak ki a szórásból. Szóval most speciel őket utáljuk jobban, hogy ezt megátkeresztül-élhetik. Elég csak a Pinkvilla oldalról szedett képekre nézni, mert ez biztos nem lehetett olyan übercsászárság, mint amilyennek ezek alapján kinéz. Az igazság azonban az, hogy de. Bár nem is vártunk mást. Nem csalódtunk.  

A mai nap pedig már csak ilyen. A házasoké. Lehet is akkor, hogy ez egy jel a számomra. No. No. NONONONO. Ettől függetlenül, ha mégis ilyenre kerülne sor, akkor valami olyat akarok, valami picit abból, ami ezekről az emberekről sugárzik. Ahogy passzolnak, dukálnak, kémiálnak, jól néznek ki egymás mellett, szerethetőek, imdánivalóak ketten, mint itt ebben a reklámban. Ami csak velük lesz igazán élvezhető, de hát ez is a lényeg. Ja és, hogy kikről van szó, mert ezt még nem is mondtam: Aishwaryaról és jr. Abhishekről. Amúgy jópofa az egész, fél perc, tehát prestige.  

Mit képzeltünk magukban, meg hogy merészeltük azt feltételezni akár csak egy másodpercre is, hogy bw újdonsült liblingje, fiatal és pimasz színésznője majd csak úgy, debütálásának első évében mindjárt szekszi item numberekkel fog előjönni. Mert de nem. Ejnye. Lárifári.

Legalábbis az apuka elkotyogása alapján az szűrhető le, hogy nem egy kimondott item number (olyanból van csomó egy évben) lesz az, amit majd a Karan Johar féle Ungliban látni fogunk tőle, hanem ilyen gyerekes-ish. Akarom mondani gyerekorientált item number, ami inkább családbarát, kevésbé férfiverziós, de a dal viszont csodálatos ha lehet hinni neki.

Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem ők találják fel a spanyol viaszt ezzel. Mert legutóbbb pl. Ranbir Kapoornak volt egy ilyenje (akkor is nevezzük item numbernek) 1-2 évvel ezelőtt, valamelyik családi moziban danszolta magát készre meg a gyerkőcök nagy örömére, akik ott ugráltak körbe-körbe körülötte. Jóllehet ő nem is egy Shraddha Kapoor, meg az is lehet, hogy ennek a hírnek fele is tréfa, meg nem is igaz, szóval várjuk ki a végét vele, aztán majd vagy nevetünk rajta, vagy nem.