Azt már tudjuk, hogy az év első blocbustere lett bwban, de vajon mi helyzet a zenékkel? Azokkal, amit az Ajay-Atul testvér duó szerzett. Hogy kik? Ja, tényleg az ő munkásságukat nem nagyon ismerhetjük bw körökben. Rájuk is fér egy kis bemutatás. Hisz ők nem Pritamok, AR Rahmanok, Vishal-Shekharok, SEL-ok, akik minden évben több és több filmzenei koronggal jönnének. Az igazság az, hogy nem is bwban utaznak, hanem marathiban. Az az ő játszóterük, ahol igazán (el)ismertek. Bár az utóbbi évben már hindi nyelven is kipróbálták magukat. A My Friend Pintho számainak nagy részét, valamint a teljes Singham ost-t nekik köszönhettük pl. A(közel)jövőben pedig a Bol Bachchan lesz az, aminek zenéit is ők készítik el. De aztán hazatérnek megint. Hogy újra visszatérhessenek? Úgy legyen.  

Az Agneepath lemez nélkülöz minden mikszet, remikszet, iksz és ipszilonmikszet, csak a régi idők zenéire, hangszerelésére, és a vokálra hegyezi ki a hangjegyeket. Olyan nevek énekelnek itt, mint Shreya Goshal, Sonu Nigam, Sunidhi Chauhan vagy Roop Kumar Rathod. Már csak az énekesek miatt is, jó előre le kell szögezni, hogy a testvér párnak nem volt könnyű dolga. De ha ehhez hozzápluszozzuk azt a tényt, hogy egy kultikus remakehez kellett muzsikát készíteniük, ergó magas elvárásoknak kellett megfelelniük és hogy a Singhammal már bebizonyították mire képesek, ha képesek, akkor érezhető csak igazán, hogy mennyire nem volt egy egyszerű kaland ez a hindibe való ejtőzés a számukra. Kedves A-A, az esti mesék ideje rég lejárt.

De hát ezt ők is pontosan tudják. Tudták akkor, amikor elvállalták a filmzenét. Így is láttak neki, amire az első szám promója a Chikni Chameli volt anno jó példa. Arra, hogy komolyan gondolják, hiszen még ha egy dalremakeről is van szó, sokat beszéltünk róla, akkor is egy zseniális feldolgozás lett a maga nemében. Az a tipikus, amit érdemes volt feldolgozni. Lehet a híressé válásának köze volt az item numberhez, de mi azt gondoljuk, hogy azt elfelejtve, nem látva, csak hallgatva szól igazán energikusan, Shreya Goshalosan, fülbemászóan, és líraian a CC. Az album egyik kiemelkedő darabja, megunhatatlan. Nincs egy üres másodperc benne, a refrént meg nem lehet nem megjegyezni. Az ilyet nevezzük slágernek. 

Az energiát a minimalizmus váltja fel az album második számához érekezve. Az O Saiyyanban újra beleszerelmesedhetünk RKR hangjába, akitől a Tujh Mein Rab Dikta Hai a nagy kedvenc, és most is egy hasonló érzelmes számmal kedveskedik nekünk. Szép és melankólikus darab. A finom zene rajongóinak biztosan elnyeri a tetszését, ahogy a romantikus költészet eme műfajában énekel a vágyról és a magányról az énekes. Bár azt meg hazugság lenne azt állítani, hogy az előbb említett remeket veri, előzi. Lehetne jobb is. 

Valahol azt írták a következő zeneszámra, hogy amikor először hallod, olyan mintha Rahman-Gulzar szerezte volna. Nem hiszed el, hogy nem ők, és tényleg nem, pedig igen. Ennél nagyobb bókot azt hiszem az A-A nem is kaphatna, kaphatott volna. Mi már, itt, körbe össze-vissza dicsértük, szóval nem lesz nagy újdonság, ha Sunidhi Chauhan éneklésében előadott Gun Gun Gunat az album legjobb számának jelentjük. Nem akkora sláger, vagy inkább olyan slágeres, mint a CC, bár ez is marathi, de üdítőbb, szórakoztatóbb és reménytelibb az egész dal. A CC-t jobban elképzelem, ahogy a hangafalakból üvölt, míg a GGG inkább a háttérben, a fülekben bújik meg. Akut algopirin hatása van egyszerűen. A legújabb és legjobb nyugtató, amit zenében feltaláltak és hangjegyekben mérni lehet. A szám végére pedig még egy rövid etap erejéig Udit Narayan is feltűnik. Tökéletes.       

A féltávon túl. A korábbi lassú, és nyugodt hangulatot a Shah Ka Rutba egy gyorsabb tempóval és vonosok intenzív használatával váltja fel. De még így is eléggé alvós lett. Talán az album leggyengébbje. Hiába vannak benne újszerű hangok, a sufi qawwali trek nem igen hagy nyomot  az ember fülében. Kevés a fülzsír feltépésére. Nem olyan erős, de nem is gyengéd. Nem CC, de nem GGG. A kettő között valahol egyensúlyoz. Ami még jó is lehetne. De nem az.  

Az Abhi Mujh Mein Kahin az O Saiyaan kettő. Szóval, akinek az előbbi nem tetszett, ez se fog. Persze nem ennyire egyszerű a helyzet, mert itt mégis csak Sonu Nigam énekel. Akiről tudjuk, hogy mennyire jó. És mennyire nem okoz neki gondot elénekelnie egy ilyen nehéz dalt. Ami sokszor már inkább egy klasszikus zenére emlékeztet. Gondolok erre főként a hegedűs epizód miatt. De az egész lágy, gyengéd, ennél jobb alig ha lehetett volna ezt megkomponálni. Néha olyan érzésünk van, mint ha a zene teljesen háttérbe szorulna, csak az énekest hallani. Néha meg ő tűnik el, és a hangszerek kapnak nagyobb figyelmet. Csodálatos, habár nem tartozik az album elitjéhez.

Ezek után mivel is zárjunk le egy ilyen albumot? Hát egy nagy energiájú vallásos dallal. Igen. A Deva Shree Ganesha meg pont ilyen. Azaz dicsőítős, ütőhangszerorgiás, karcos, baljós, tempós. Meditáció, amit egyesek élveznek, mások azonban befogják a fülüket tőle. Egy biztos, a vége, az utolsó egy-fél perc kábé minden addig megtörtént hangeseményt eltöröl a fejedből. Nem volt szerencsés így zárni a dalt. És úgy az egész albumot.    

Verdict. Ajay Atul Agneepathja jobb, mint anno a Singham volt. Viszont az se lehet kijelenteni, hogy ezzel itt betörtek volna a bw zenei életbe, bizniszbe. Bár vannak jó dalok, meglepetések, kétségtelen, de mégis csak egy remakehez kellett zenét szerezni, ami megkövetelte a régi hangzást, hangzásvilágot. A régi idők bw zenéjét. Meg aztán a név is kötelez. Ők pedig mondottam volt, nem sok mindent tettek le eddig a bw asztalra. A legtöbb dal úgy igazán csak azoknak lehet vonzó, akik azt keresik, igénylik, szükségük van rá. A tömegfogyasztásra egyedül a CC kompatibilis, rajta kívül a Gun Gun Guna és a O Saiyaan tekinthető még a legjobbaknak az albumról. A többi szép, egyszer-kétszer, de többször nem kell. Pontszám? 3.5/5