Az indiai filmekben szinte mindig jelen van (volt és lesz) az intertextualitás, azaz a korábbi művekből való idézés, amely hozzásegít a cselekményhez vagy karakterépítéshez. Az ilyesmit, ha belegondolsz, nyugaton másolásnak, lopásnak tartják, azonban az indiai filmiparban igencsak bevett szokás, direkt mivelik, indirekt, ahogy akinek és nekik tetszik. Párbeszédek, daljelenetek, tánckoreográfiák köszönnek vissza egy-két filmben, amiben a közönség partner. Ezt nem tekintik lopásnak, éppen ellenkezőleg a publikum kíváncsian várja, hogy miként fog az adott jelenet, szöveg megjelenni, egy más műfajú filmben. Hadd érzékeltessem ezt egy olyan példával, amivel én is csak a megnézések során lettem figyelmes. Meggyőződésem, hogy valaki minél többször és többet nyer betekintést a bollywoodi filmkultúrába, annál tisztább képet kap erről a különleges, nyugati formulákhoz kevés esetben hasonlítható iparágról, magukról a filmekről. Személyes tapasztalatom volt az, hogy egy idő után 20-30 film megtekintésével már kapcsok, láncok alakultak ki filmek és filmek között. Ezek a láncok, az intertextualitás láncai kötötték össze az egyes alkotásokat a fejben. Ismerős képsorok, snittek váltották egymást helyenként, egyúttal merítve a korábban látott évekkel azelőtti klasszikusokból. De a fentebb hozott példák (párbeszéd, daljelenet, tánckoreográfia) mellett már nevekre, konkrét szavakra, mondatokra is figyelmes lesz a néző, egy idő után. Ezeknek az ismeretnek a birtokában képes arra, hogy akár egy szó miatt asszociálja az adott filmet más filmekkel, a másik filmmel. Jóllehet a történet csak montázsaiban emlékeztet arra, a korábbira, de mégis egyből eszébe jutatja az embernek. Ha valaminek, akkor ennek nagy divatja van és lett Bollywoodban.

Úgy vélem, a másik film előtti tisztelgés mellett még két fontos funkciója van az ilyenfajta intertextualitásnak. Az egyik szerint, a sikert és hasznot remélnek belőle, a másik szerint pedig az ismétlési értéket akarják ezáltal megnövelni. Ez utóbbi azonban nem csak az adott filmre igaz, hanem az idézett műre is. Hiszen azáltal, hogy visszaköszön az általunk jól ismert jelenet, egyúttal kedvet csinálhat bennünk annak az újranézésére is. A klasszikusok ilyen értelemben nem felejtődnek el India filmiparában, mindig emlékeztetnek ezekre a darabokra, közvetve vagy közvetlenül. A nyugat filmszórásában kevés az ehhez fogható jelenet, ami valamelyik film műfajbeli társára emlékeztetne. A különböző kritikákat olvasva azonban mégis az mondható el, hogy a néző ingerli ezeket a filmes összefüggéseket, láncolatokat, mert mindig örömmel fogadja, ha ilyennel találkozik véletlenül egy filmben. S akkor sem lopásnak minősíti, hanem az adott mű előtti fejet hajtás eredményeként tekint rá. Bollywoodban kimerülhetetlen ezen kapcsolódások száma. Olykor egy név is elég ahhoz, hogy a múltat a jelenbe költöztesse. Erről árulkodik többek között a Rab Ne Bana di Jodi (2006) romantikus komédiában található egy párbeszéd jelenete. Itt a férfi úgy mutatkozik be a nőnek, mint Raj a hős: „biztos, már hallott rólam”, valahogy így nem pontosan fordítva. Ez egy idegen, addig nem sok hindi filmet látott nézőnek semmit sem jelent, de az ottani közönségnek, az indiai embernek, indiai filmszeretőknek annál is többet. Raj a Dilwale Dulhania Le Jayenge (1997) romantikus férfi hőse, ideálja volt, amely film nagymértékben meghatározta az indiai film későbbi alakulását, történetét, s azóta is sok film forrásául szolgál. Persze, ha beleások, akkor az intertextualitás nem csak ebben merül ki, azaz a névegyezésben, hiszen a karaktert alkotó színész is azonos, valamint  a film még több helyen emlékeztet korábbi indiai művekre (lásd Dhoom stb). Szumma a RBDJ tele van apró-apró utalásokkal, csak észre kell venni benne ezeket. Halkan jegyzem, hogy 2011-ben már erre a filmre is található utalás egy másikban, nem hiába persze. Ez a The Social Bollywood Network!

Vannak, akik szerint Bollywood sikere ezen is alapszik, hogy ugyanazt a történetet mesélik el más szereplőgárdával, más helyszíneken. Előfordulhat például, hogy egy bollywoodi sikerfilmet a következő évben megcsinálnak tamil vagy telugu nyelven, de van, amikor ez pont fordítva történik meg. Ugyanis, a hindi filmgyártás már nem egyszer kölcsönzött az ország más filmgyáraiból, erre jó példa a Ghajini esete, 2008-ból. A film először telugu nyelven jelent meg, telugu színészekkel, telugu rendezővel, telugu narratívával, majd két évvel a bemutató után elkészült a hindi változata, remake-je is. Az megint más kérdés, hogy a telugu nyelven leforgatott film Cristopher Nolan Memento című híres alkotásának történetét veszi alapul, de a Bombayben készített hindi változatot mégse a Memento feldolgozásnak tekintik a készítők. Ők elsősorban a telugu „feldolgozást dolgozták fel”. Ez az eset is jól mutatja azt, hogy alig pár éven belül egy film külön-külön nyelveken is megjelenhet, amit a közönség ott természetesnek vesz. De elég csak az indiai filmtörténelem egyik nagy, már említett klasszikusára gondolni, a Devdasra, amiből megszámolhatatlan feldolgozás születetett az eredeti után, az évek alatt. Itt, ebben az esetben azonban szó sincs más filmközpontok közötti másolásról, mert a feldolgozások, az összes mind egy nyelven, a hindin készültek el. Az intertextualitás a feldolgozások esetében hatalmas méreteket ölt és szembeötlő, de az esetek többségében csak egy párbeszédet, konkrét jelenetet tesznek bele a szövegkönyvbe az indiai forgatókönyvírók. Természetesen híres, kult jelzővel illetett dialógokat, jeleneteket emelnek ki a másik filmből, a más filmjéből, amelyeket a nézők szívesen hallgatnak meg újra és újra a mozikban, s amikről aztán beszélnek, használják is később a való életben. Indiában azokat a filmpillanatokat, képeket, amelyek nagy hatással vannak az emberekre, közkincsnek tekintik.  A fogalma az országban más értelmezést nyert, ami által a filmkészítők, gyártók már látott, elhasznált filmpaneleket tudnak újra és újra vászonra vinni. Ezt ki is használják sokszor, a kiskaput látják benne, amivel megtöbbszörözhetik a film iránt érdeklődők számát. Növelhetik az ismétlési értékét.

Minél többször néznek meg egy filmet a nézők, ismétlik meg azt maguknak, annál sikeresebb lesz, mind anyagi mind szakmai szempontból. S ebből következik az, hogy ha inkább a megszokott, bevált tartalmaknak engednek nagyobb teret a film elbeszélésében, akkor több nézőre számíthatnak a közönség soraiban. Többre, mintha egy teljesen új fősodorbeli stílusú koncepcióval akarnának kilépni az otthoni filmpalettára. Ezért is teszi le a mai napig a rendezők nagy része a voksát a biztos mellett, mert a dicsőség egy indiai klisékből felépített cselekményes film esetében garantáltabb tud lenni. Mindez azonban nem jelenti azt és nem egyenlő azzal, hogy Indiában nem születnek olyan bollywoodi alkotások, amelyek nem a hagyományos utat tartanák szemük előtt minden esetben. Egyszerűen csak arról van szó, véleményem szerint, hogy az idősebb rendezői generáció a tradíciók, szokások tiszteletben tartása végett a régi idők moziját álmodja meg és festi le mindannyiszor az elkészült produktumában. Ami nem rossz, teszem hozzá, mert az igazi hamisítatlan bollywoodi filmet csak ez a nemzedék tudja visszaadni a képkockákon keresztül. Az új, feltörekvő már nyugatias szellemben munkálkodó direktorok erre például már nem képesek, vagy csak alig-alig. Felettük a végső ítéletet a közönség módja ki. Az ő tetszésük vagy nemtetszésük az, ami befolyásolhatja a későbbiekben is az ország filmgyártásért felelős rendezők munkáit. A kérdésre a választ a különböző statisztikai mutatók, az ismétlési érték akár, adják meg, amelyekből kiolvasva rajzolódik ki a kritikus közönség hozzáállása és véleményfoglalása. De legtöbbször még maguk a rendezők, producerek, filmszakértők is nehéz helyzetben vannak egy film leforgatása előtt, közben és után, mert kiszámíthatatlan az indiai nép filmválasztása. Minden bizonnyal a rendezők, és a szupersztárok nevei húzóerejűek, de sok esetben még ez a páros is kevés a pozitív mérleg eléréséhez. Azaz, hiába készül el Indiában évente minden nációt megelőzve a legtöbb film, ha annak legalább fele nem tudja megtölteni a mozitermek üléseit nem háromszor, hatvanszor, de még egyszer se.