Azok a hindi filmek, amelyek nem csak részleteket, filmjeleneteket kölcsönöznek, vesznek át hollywoodi kasszasikerekből, klasszikusokból, hanem az alaptörténetet magát, azok úgynevezett indiaiasításon esnek keresztül. Ezeket a rendszerint hollywoodi filmeket nem sikerük, hanem cselekményük újszerűsége és adaptálhatósága alapján választják ki. A nyugati értelemben vett adaptáció Indiában úgy történik, hogy a hazai közönség igényeire formálják az eredetit. Nemcsak azért, mert tudják a készítők, hogy közönségsikerre csak így számíthatnak, látva a nézői elvárásokat, hanem azért is, mert a hollywoodi filmeket unalmasnak tartják. A hindi filmesek szerint a hollywoodi alkotások egy szálon futnak, s csodálkoznak rajta, miként lehetséges egysoros filmeket csinálni – ez a jelző olyan egyszerű történetekre használatos, amelyek egyetlen mondatban összefoglalhatóak.

Az indiaiasítás három fő eleme: (amit A Metropolis ezzel kapcsolatos bwszámában Tejaswini Ganti: A hindi nyelvű közönségfilmek gyártása címmel olvashatunk.)

  • az érzések hozzáadása,
  • a narratíva kibővítése
  • és a dalok beillesztése

 

Ez a három dolog az, ami együtt egy maszálát hozhat létre az eredetiből. Az elsőre azért van szükség a hindi filmkészítők szerint, mert a hollywoodi filmek túl szárazak, a másodikra a fentebb említett egysoros az indok, a harmadik pedig megkérdőjelezhetetlen azok után, amit a zene és a bollywoodi film kapcsolatáról tudunk. Egy filmérzésekkel való film feltöltése családtagok hozzáadását, valamint a figurák szociális kapcsolatok hálózatába, elsősorban és leggyakrabban rokoni körbe való beépítését jelenti, a zene hozzáadásával pedig a legszembeszökőbb különbséget hajtja végre az eredeti verzióhoz képest. A film olyan pontjain helyez el dalbetéteket, amelyeket a hollywoodi darabot nézve nem is gondolt volna az ember. Mindenképpen nehezebb munka ez a bollywoodi filmkészítőknek, azoknak, akik a dalokból építik fel a történeteket. Egy ilyen remake esetében konkrét cselekményes történetet kapnak a kezükbe, amit persze formálhatnak saját filmviláguk szájíze szerint, de az, hogy adaptációk csak kevés számban jelennek meg India mozivásznain, kérdésekre ad okot.

Vajon a filmrendezőknek „nehezükre esik” megadott filmanyagból dolgozni? Vagy nem is akarnak készíteni remake-ket? Esetleg továbbra sem szeretnének túl nagy piacot szentelni a külföldi filmeknek az országban? A válasz nem egyértelmű, de meggyőződésem, hogy a megadott anyagból való dolgozás nem jelent akadályt a bombayi filmeseknek, s jóllehet a remake készítésnek nincs nagy felvevő piaca Indiában, de az igazság az utolsó kérdésben van elrejtve. A hindi filmgyártás ugyanis előszeretettel másol idegen országok filmjeiből, egyfajta forrásanyagot képezve számára, de a hazai filmek még mindig előnyt élveznek a külföldiekkel szemben. A belterjesség egészen a mai napig létezik, annak ellenére, hogy a nyugati filmkultúra felé való eltolódásnak a jelei már megmutatkoznak a filmeikben.