Az biztos, hogy az item number intézménye nem most éli aranykorát. Katrina Kaifon kívül, akinek valahogy mindig sikerül jól helyezkednie, nincs is még egy olyan meghatározó lédi, színésznő, nem színésznő, szép, táncra fogható, akinek legalább annyira összejött volna ez a tételezés, mint Sheilanak vagy a Chamelinek éppen.

Próbálkoznak persze, becsülettel, a koreográfusok, a zenei rendezők, a színésznők, de valahogy nem az igazi, az összkép sose ad ki egy egészet. Vagy a zene, vagy a tánc, vagy a színésznő, mindig hibádzik ezaz, van az a banánhéj, ahol/amin elcsúszik, és aztán lehet rajta csámcsogni, kritizálni, és fejet rázni, hogy  de nem.

Jóllehet ennek ellenére ma is sokan vannak (indiaiak), akik csak ezért mennek mozikba, veszik meg a jegyét, hogy ezt a pár percet, külön fejezetet megcsodálhassák, majd mintha mi sem történt volna hagyják ott a termet és mennek tovább. Ő nekik tetszik.

És most erős is lesz, amit mondok, de talán pár év múlva azt is megéljük, hogy még ennél is kevesebb IN lesz, majd annál is. Eltűnni nem fog, arra nem teszek egy szentistvánt, viszont a műfaj már nem a régi, és ez érezhető. Lehet csak én vagyok így vele, de most nem látom a fényt az alagút végén. Amire rátesznek két lapáttal a tavaly delhiben történtek, amiért közvetve-közvetlenül akár felelősök is lehetnek az item songok. Nem akarom belemagyarázni, nem is azért jöttem.

A legújabb darabot mutatom be itt, és azonnal. A Zila Ghaziabadhoz készült a gyönyörűséges Shriya Saran főszereplésével. Sanjay Dutt az abszolut #minekvan ott kategória első helyezettje, nélküle, csak Shriyaval jobban működött volna. Így kissé felejtős, nem ragad rám belőle semmi, ami miatt ezen rugoznék és mint pióca tapadna az ujjam a play gombra, hogy na még egyszer.