calacitra

Az idei bw felhozatal egyik legelborultabb filmje volt a Delhi Belly. Az a fajta, amin fogod a fejed, miközben előtted a srácok a moziban is ugyanezt teszik. Mert nem értik, miért, hogyan, mibe keveredtek bele, de ha már ott, benne vannak, a szarban mondjuk ki, akkor próbálnak kijönni belőle, élve azért, mégis. De az meg nem olyan könnyű ugye. Mi következik ebből? Még több s#!t happens, hatványozottan, a köbön. Azt hiszem a DB egy tényleg őrült, vicces, (fekete, groteszk) humoros, ötletes, mocskosan szórakoztató bw és mégse annyira bw mozi a javából. Hogy hogyan? Ez már egy a változás jegyében készült kortárs darabokból, ami picit szembemegy a bw sajátosságnak, és szemmel láthatóan a nyugati képízvilágból indul ki (a hangoveri élmények pl befigyelnek itt azért). Ami made in India kockázatos vállalkozás tud lenni, sokan elestek már eme harcban, de a DK simán megugorja a lécet. Azzal, hogy maga mellé állítja az embereket, akik szeretik, imádják ezt a három szerencsétlent nézni, és jókat derülni rajtuk.

A párhuzamos filmművészet új bw alkotása zenéjében is hordoz kuch khaast. Azaz valami mást, valami különlegeset. Itt a DK Bose, de ez csak egy a sok közül. Mert amúgy rengeteg ilyen van még a korongon, ami fura bw viszonylatban nézve. Vagy lehet csak én érzem így? Lehet. Nem tudom. A lényeg, hogy a számhoz párosuló fura klipmontázs készítését nézhetitek meg itt alant, meg meg is hallgathatjátok egyúttal. Csak ne hogy dallamtapadás legyen belőle még a végén. Na de nézzük a videt. Megtudhatjuk vagy nem, hogy miért ez a szám címe, ami. Vagy hogy mennyire nem érzik rocksztárnak magukat a szám előadói, a színészek. Aztán a monokliról is szó esik, ami nem makeup, hanem a házasság hozománya, meg még sok mindenről ezek után. Látjuk pl azt is, ahogy szétbontják a fiúk a komplett felszerelést maguk körül. Most mit lehet ezek után mondani de tényleg? A DK Bose egy őrült szám őrült figurákkal. Amit csak és csak is kajálni lehet. Egyébként ez lett belőle végül, 2 és fél milka nézettséggel, eddig, hejhej.

Ja és még valami. Ha cool listát kéne készíteni a mostani bw arcokból, akkor Aamir Khan rajta lenne, az első helyen toronymagasan. Mert amit csinál ez a pali bwban, annál nagyobb kulság nincs Indiában, a mustache meg ami vele jár, ahogy kinéz, az már coolzás. A cameot meg nem is hozom fel, mert majd később.

Méltatlanul elfedett és mellőzött volt eddig itt a blogon a Zindagi Na Milegi Dobara. Talán csak photoset és pár utalás ha van rá, más nem is nagyon. Pedig az év egyik legjobb bw filmje. Annak tartom, habár nem kimondottan az, mármint egy bw film. A ZNMD annál több (van kinek így kevesebb), inkább már valami modern darab, a nyugati trend követője, de nem az az esztelenül kopizofajta, mint az Ek Main Aur Ekk Tu éppen. Ez egy különleges utazás, élmény három baráttal, akik Spahont roadmoviezzák át, de a legnagyobb szerpentineket mégis magukban, egymás között kell letudniuk és kiegyenesíteniük. Elmondom, a legnagyobb erénye pont az volt a számomra, hogy egyrészt nem ment át melodrámába, és mégis tudott pimaszul mély lenni - a verseivel főként. Másrészt egyszerre tud humoros is lenni, kultsorokat hagyni az utókorra. Mushimushi, ugye. Nincs mese, felejthetetlen kalanddal ajándékozott meg ez a három muskétás, akik képesek voltak valami hatalmas nagy gombóc élni akarást elültetni az emberben. Mert igen, csak egyszer élsz.    

Az jutott eszembe, hogy ez a spanyol vonulat mostanában nagyon menő bw filmeknél. Akár zenei téren, akár helyszín tekintetében, de megnőtt az utóbbi időben az ezzel az országgal való képkocka kapcsolata a hindi nyelvű filmeknek (Kites, Guuzarish dal). A ZNMD pedig ezt a hagyományt folytatja, azáltal, hogy még zenéjében (a háttér adott) is a flamengo stylet keveri a hindi beattel. Ez a Senorita. A dal, ami a legjobban megmutatja azt, hogy a zene egynyelvű. Lehet maszalázni, mert embertelenül jól szól. Még annak is, aki nincs oda az egyik vagy a másik nemzet által gyártott muzsikaszóért. A SELnek meg kiváló bizonyíték arra, hogy nem felejtettek el zenét csinálni, de ezt már mondtam egyszer. Az itt következő how to make itben megtudhatjuk miből és hogyan lett a Senorita ilyen amilyen. Magát a dalt, mindenki különlegesnek nevezi (ez fura azért az Uri stb után), érdekes hangtalálkozásnak, amit nagy meglepetésre, nagy örömre a színészek énekeltek (f)el. Ők erről mesélnek többek között. Látjuk, ahogy Abhay Deolnak elsőre nem tetszik, utálja pl a részét, újravenné, pedig nincs olyan rossz hangja. Hrithik meg arról mesél, hogy jóformán nulla előkészület nélkül, felszavalták a mikibe a sorokat, és finis volt. Semmi kozmetika, hi-he-tő!

Úgy gondolom, ahogy a film, úgy ez a zenéje se bwhétköznapi. Formabontó, szerethető és bárhol bármelyik országban megállja a helyét a rádiókban. Így készült:

Avagy hogyan készült a hogyan készült és mit csinálnak ők, amikor csinálják. Bepillantás oda, ahol minden elkezdődik és befejeződik. Snitt. Engem mindig is érdekelt ez a része a filmeknek. Nem azért mert értek hozzá, vagy akár csak szeretnék, hanem mert egyszerűen jó látni miből lesz a kész anyag. Meg azt is, hogy hogyan jön létre pl. egy ilyen zenés-táncosbetét, egy bwprodukcióban, ami legtöbbször tényleg lenyűgöz és a retinámba ég.

Bw ezen jelenetei azt hiszem sok mindenhez vagy máshoz nem igen hasonlíthatóak. Talán, első blikkre még úgy tűnnek, tűnhetnek, mint ha csak klipeket néznénk valamelyik zenecsatornán. Ez egy eléggé általános és elfogadott vélemény, valahol kritika is, ami sokszor köszön vissza, találom magam vele szembe. De úgy gondolom, aki nem áll le egynél, és még párat megnéz belőlük, ezekből az rövid alatt szembeszökő különbségeket tud észrevenni azokhoz képest, azokkal szemben. S itt és most nem csak a nyelvezetre, a gyártó nemzetre, a zenére gondolok, ami annyira másabb, hanem a készítésére, a forgatására főként. Magyarán az összecirkuveniálására.

Ami közismert tény, hogy bw szeret gyors vágásokat használni, s azok ilyen esetben is élnek, megvannak. Általában sok képkocka másodpercet nem is időzünk el egy ponton, hanem sietünk tovább a másikra. Majd előfordulhat az is, hogy vissza-visszatérünk még ide, de akkor már ilyen-olyan plánokkal (premier, szuper) belőve, mergturbozza azt. A teljes feltunningolást viszont a sokszor soha nem látott helyszínekkel, azok minél több számú hozzárendelésével éri el. Ez utóbbiakban szerintem az a kulcsa, hogy el tudják adni nekünk, képesek vagyunk mi is odavágyni, azok után, amit ott láttunk. Sőt, ha eljutunk oda, ahhoz a bizonyos helyhez, akkor flesbekszerűen megismétlődik minden, ami megtörtént a filmben a betét alatt. Egy sima, mezei klipnél ilyen nagyon ritkán fordul elő. Aztán vannak még, dolgozik olyan beállításokkal talán, amik nem megszokottak, inkább egyediek és különlegesek, mint sem rosszak, ahogy azt a hiedelem tartja.

Azonban az idő halad, vele együtt változik ez is. A régi bwfilmek még gazdagon voltak tánccal megpakolva, ma már inkább a montázsszerű szekvenciák a dominánsabbak, amik hol haszálnak táncot, hol nem, hol pedig hibrid styleban a kettőt cserélgetik felalá a jelenetekben. De valami mégis ennek ellenére megmaradt. A - zene mellett - küldetése ezeknek a betéteknek, tánccal vagy anélkül. Pontosan az, hogy történeteket mesélnek. Csinálják ezt lineárisan, vagy időt nem ismerve. Utóbbit úgy, hogy napokat, hónapokat, éveket ugrálunk vele előre, miközben a dal elbeszéli hogyan jutunk ából a bébe. De bevált gyakorlat még a múlt felidézése is általa.

Ezeken kívül van persze még csomó más funkciója is a betéteknek. Lásd, amikor egy adott dologról szól, élőről, élettelenről, valakiről, valamiről satöbbi, de azt hiszem ha katalogizálni kéne őket, akkor mégis az érzelmek fiókba kerülne a legtöbb ilyen munka. Szerelemről, fájdalomról, örömről, szomorúságról, hogy csak a közhelyeseket említsem, ki tudja már hány és hány született bwban, de megunhatatlan mindegyik a mai napig. A titok talán ott van elásva, hogy mindegyik hordoz magában valami mást, valami újat - akár zeneileg (új dallamok), akár szövegben, akár a hátteret figyelve a helyszínekben, táncokban egyaránt. Nem véletlenül nevezzük, bwt az érzelmek bölcsőjének, mekkájának. Hát ezért.

A how to make it... az a sorozat lesz, amikor najd a színpad mögé lehet látni. Mert szerencsére akadnak ilyen videk, teszik fel promo, érdekesség gyanánt a filmesek a zt betétekből. Lájk. Úgy fest, vannak még olyanok, akiket még ennyire, annyira foglalkoztat ez, mint engem éppen. Elsőként itt a Don 2 Zara Dil Kohoz készített making video. Ami a többihez viszonyítva semmi különlegeset nem mutat vagy mond, szimplán csak azok mesélnek benne, akik részesei voltak ennek a készítésének. De mégis közelebb kerülünk ahhoz, hogy meglássuk, megértsük mi is zajlik ott, ilyenkor. Azt, hogy kik dolgoznak, vannak jelen, koreográfusok, énekesek, mindenféle rendezők. Vagy, hogy miket bakiztak bele a színészek, mennyire tudták azonnal beleélni magukat, megtanulni a lépéseket, a mozdulatokat már elsőre. Az egymás vagy a szám fényezése igazából nem zavaró, különösen akkor nem, ha azt látjuk, ahogy SRK bosszankodik, mert nem tudja a kártyás trükköt úgy megcsinálni, ahogy szeretné, kérik tőle. Mert van ilyen. Csek.