1896. július 7. A nap, a dátum, amitől kezdve datálják a filmgyártást Indiában. Ekkor kerül sor a szubkontinens első vetítésére, egy évvel azután, hogy a Lumiere tesók bemutatják a kinematográfot Párizsban. Onnan érkezik meg ügynök Marius Sestier hat darab némafilmmel a bombayi Watson's hotelbe, amelyeknek láttán és köszönhetően aztán a helyi fényképészek nagynagy lelkesedéssel párosulva filmezésbe kezdenek. Név szerint H. S. Bhatvadekar, F. B. Thannavalla és Hiralal Sen voltak az elsők, akik ezzel foglalkoztak, s olyan hétköznapi eseményeket rögzítettek, mint két birkózó küzdelmét vagy éppen egy muszlim szertartást. Azonban az igazán nagy áttörést nem ők érték és követték el, hanem egy bizonyos Dhundiraj Govind Phalke, akit ma már szimplán csak az indiai mozi atyjaként emlegetünk. Hogy vaj miért?

Azon felül, hogy egy filmgyártó vállalatot alapított saját nevével szignózva (Phalke Films) Bombayben, még elkészítette 1912-ben az első cselekményes indiai játékfilmet, a Raja Harischandrat (képen felül) is. Érdekesség lehet talán, hogy színházakban vetítették (akkoriban így ment), színpadi jelenetekkel gazdagították, és zenei (harmónium, hegedű, tuba) aláfestések kísérték a táncos jeleneteket, amelyek már akkor rendkívül közkedveltek voltak. Három egész hétig tartott, amíg a négy tekercs, ergó az RH végére értek, ami amúgy a Mahabharata egyik történetét dolgozta fel, ezzel is megalapozva a népszerű indiai filmek egyik fontos műfaját: a mitológiai filmét*. Fontos leszögezni, hogy ezek a hősköltemények, mesék kiapadhatatlan témaforrást jelentenek egészen napjainkig, de ezekről is lesz szó majd a későbbiekben. A számok szerint Phalke & csapata 114 filmet készített két évtized alatt  és az ő munkásságát követően kezdett 1920 környékén az indiai filmgyártás iparméretűvé válni. 

Az 1930-as évek közepére már 21 filmgyártó vállalat működik az országban és száznál több játékfilm készül évente - amivel már ekkor sok külföldi előtt jár. Nem csoda, hogy ebben az időszakban alakulnak ki a filmkészítés központjai Bombayben (Kohinoor és Ranjit), Calcuttában (a New Theatres), Bombay elővárosában: Poonában (Prabhat), Madrasban és gombamódra szaporodnak el a filmgyártó cégek, amelyek egyébként görcsösen próbálták leutánozni a hollywoodi stúdiórendszert mindenáron, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ide tartozik még, hogy az évtized legnagyobb mozihálózata a Madan Theatres miután amerikai berendezéseket vásárolt és stúdiót építetett, azután egy idő elteltével arra kényszerült, hogy eladja majd mindenét, filmszínházát stb, amivel meg az indiai piacot szabad prédává változtatta akarva-akaratlanul. De amíg a hatalom gyártócégkézről-forgalmazókézre vándorolt, majd mozitulajok vetekedtek érte (producerekhez került végül), addig a filmben már a hang vette át stafétabotot a némaságtól, új fejezetet nyitva ezzel a bw filmszagában. 

*még ezen kívül volt korszaknak másik kedvelt műfaja a szentekről, nemzeti hősökről szóló eposzok, történelmi kalandfilmeknek. Ezek között már koprodukciós alkotások is előfordultak, ahol Indiát egzotikus helyként ábrázolták, titokzatos udvari élettel, szertartásokkal, elefántokkal és tevékkel.