A románcot, akciót, melodrámát és zenei betéteket ötvöző masala-filmeket ontó kommersz ipar ádáz küzdelme kevés teret hagyott az alternatív filmkészítésnek. Azonban a bengáli hármaknak köszönhetően az 1960-as évek végén a kormány életre hívott egy párhuzamos filmművészetet, ami által a Filmtámogató Testület figyelmét a kommersz művek helyett a kis költségvetésű művészfilmekre irányította. S miután Mrinal Sen Bhuvan Shoméja (1969) közönségsikert aratott, más rendezők is kölcsönt kaptak filmterveikre, amivel útjára indult a New (Wave) Indian Cinema mozgalom, amely létrehozta a korszak nemzetközi trendjeivel lépést tartva az indiai film avantgárd irányzatát.A főbb képviselői új diplomások voltak: Kumar Shahani, Mani Kaul, Saeed Mirza, Shyam Benegal és Ketan Mehta. Azonban később még többen csatlakoztak a mozgalomhoz, filmjeikkel átvették ezt az új, másfajta filmezés gyakorlatát, amivel tovább erősítették a mozgalmat. 

Ennek a párhuzamos filmművészetnek Bombayben készülő művei azonban beárnyékolták a bengáli filmet, amely régóta öszeforrott Satyajit Raj presztízsprodukcióival. Emellett az egyes államok kormányai támogatást nyújtottak a kisköltségvetésből dolgozó rendezőknek, Kerala kommunista kormánya például a politikai filmek készítését bátorította. Itt délen Adoor Gopalakrishnan és Aravindan voltak azok a kitűnő rendezők, akik filmjeikkel a változás lehetőségét latolgatták, a kultúrák, életmódok, ideológiák együtt – és túlélési esélyeit. Noha a párhuzamos filmművészet sok alkotása hindi nyelven beszélt, hiányzott belőlük a főáramlat műveiből ismert látványosság és áradó zene. Többségük higgadt társadalmi kommentárt fogalmazott meg, amelyen Raj humanista realizmusa érződött. Basu Chatterji Sara Akash (A végtelen ég, 1969) című munkája például cseh filmek fanyarságát idézi.

A párhuzamos filmművészet más rendezői politikai kritikának adtak hangot filmjeikben. Sen The Interview (1971) című művének állást kereső főhősét egy munka nélküli férfi játssza; a Calcutta ’71 (1972) a város negyvenéves történelméből elevenít fel öt epizódot, amelyeknek témája a szegénység. A Chorus (1974) a multinacionális vállalatokat támadja. Sen stilizált előadásmóddal, brechti reflexivitással, a közönség megszólításával és a politikai modernizmus más megoldásaival kísérletezett. Hasonló tudatosság jellemzi Ritwik Ghatak, Takko aar gapp (Érvelés, vita és egy történet 1974) című utolsó filmjét is. Szerteágazó, töredékekből összeálló művében a politikaifilm-készítés idős úttörője alkoholista értelmiségit játszik, akit fiatal forradalmárok ölnek meg.

A filmekbe „bujtatott” politikai kritika mellett párhuzamosan a társadalmi problémák is ugyanúgy feltűntek ezekben - az alternatív alkotásokban. Bár ez, Ghatak filmjeinek már korábban is alap és beszédtémáját szolgáltatta, de a képi megfogalmazása azonban soha előtte nem volt ennyire gazdag és életszerű, mint arra akkor sor került, kerülhetett a támogatásokkal, s az új rendezőgeneráció megjelenésével. A bombayi filmekben egyre gyakrabban jelentek meg az elhagyatott külvárosi helyszínek (Dewar, 1975), az utcagyerekek (Salaam Bombay, 1988), és nőtt az erőszakos jelenetek száma, miközben készültek Bombay-portrék vígjátéki köntösben is (Jaane Bhi Do Yaaron, 1984). A bengáli és kannadai rendezők - köztük Gautam Ghose, Girish Kasaravaili, Sen és Ray - továbbra is a birtokosok visszaéléseire, a nőket elnyomó macho-társadalomra, a politikai manipulációra, a kasztrendszerre, a bűnözés aggasztó növekedésére összpontosították kritikájukat.