calacitra

Úgy döntöttem most rövidre fogom. Egyrészt azért, mert inkább a lényeget olvassátok, meg hallgassátok, mint a rizsát. Másrészt azért, mert nagyon nem tudok mibe és miért belemenni. De várjatok ezt azért még kifejtem.

Szóval bw nem hagyott minket cserben. Hozta a kötelezőt, és még talán egy picivel annál is többet. Évzenék jöttek-mentek, negyedévenként jelentettük is őket az megvan, amikből bár nem volt nehéz kihozni a top társaságot, viszont pl a szívem szakad, hogy egy észbontó Mein Senti Hoon lemaradt így is.

De amik maradtak, azokat komolyan bárhol, bármikor, bárkivel. Ha koreográfiára nem is vagyok kapható sokszor, azonban dalszövegre, wannabe arijitsingheskedésre, plébek éneklésre annál inkább.

Verdikt. Jó év volt ez na. Vagy soha rosszabbat igazából. Jobbat azért nagy nehezen elviselnénk. De rendben volt, mind emberileg, mind szakmailag és évzeneügyileg. Erről már a saját fületekkel is megbizonyosodhattok a hajtás után.

Mit is kívánhatnék. Másnapot, embertelen mennyiségű tooh rázást, twsitelést, fülpornót. Bw már megtette, amit neki kellett. Most te gyere.

20. Fukrey(zr: Ram Sampath / Fukrey)

Fura és meghökkentő refrénért soha nem kellett a szomszédba mennie bwnak. Jön az ott magától, alapjáraton pörög-forog, adja magát, meg a zenei rendezők is harapnak, kahatóak rá. Sőt, ha ilyet látnak, még ők is inkább elengedik a fantáziájukat, és gyorsan mashupolják a punjabi beatet a modern dábtep műfajával, hogy még emlékezetesebb legyen a zeneélmény. És az is lesz, az is lett. Egyenesen Ram Sampathtól. Akinek köszönhetjük ezt most, a senkik partyzenéjét, az újkori DK Bose-t, na meg persze a fukfukfukfukolást, ami azóta már szállóigévé érett be.

19. Malang (zr: Pritam / Dhoom3)

Pritam is emberből van, neki se sikerülhet mindig minden. Így az év végére pintérattilázott is egyet, egy jó nagyot, kvázi pont akkor és pont ott, amikor talán senki nem gondolta volna. De szerencséjére a Malang megmentette a hátsóját, meg a Dhoomét is, aminek a soundtrackje amúgy telis-tele van már unalmasabb daldarabokkal rakva. És hát a Malang sem kivétel ez alól, olyan giccses, és fenséges az egész, de közben mégis lelkesen lelkesít, ahogy a szufi keveredik a kortárs zenével, meg arabosan szórakoztat. Nem ment az annyira félre, meg igaz, kicsit későn is jött, hogy bele lehessen gabalyodni. 

18. Mumbai Ka Hero (zr: Chirantanan Bhatt / Zanjeer)

Hogy is tartja a mondás? Ne a dalbetétet nézdd, hanem a filmzenét. És tényleg ez utóbbi a soros, emiatt is van itt, ahol van, de mégis nehéz a kettőt szétválasztani. Mert ahogy hallgatom, közbe lelki szemeim előtt azt is látom, ahogy RCT a bravúros koreot tolja el meg plébekeli alá Amitabh Bachchan legendás egysorosait. Na mindegy, mert win win. A Mika Singh által énekelt dal legalább olyan jó, mint a videó. Bár Talia Benson angol akcentusos rapje nem hiányozna, ha nem lenne, de ennyi hallgatás után már az sem zavar csöppet sem. A Mumbai Rendőrségnek meg legalább van egy himnusza. 

17. Yaraam (zr:Vishal Bhardwaj / Ek Thi Dayaan)

Kevés idei filmzenénél éreztem azt, mint amit ennél, az Ek Thi Daayan erősen gitáralapú, olykor elektro, hip-hop és diszkós elemeket is felvonultató melódiájánál. De nem is azt, hogy szokatlan lenne, vagy tökre unplugged alapokon nyugszana, hanem, hogy története van. Története, de a dalnak, és nem a dalszövegnek. Ez pedig egészen ritka már manapság. Ahogy fel van építve, változik a tempó, és ahogy minden egyes szóra oda van szegezve a fülünk. Kreatív csodaság ez dalban mérve, miközben a sokszínűsége, sokoldalúsága meg bw felsőfokon, le se tagadhatná.

16. Bezubaan (zr: Sachin – Jigar / ABCD)

Tudjátok, any body can dance. Ami persze lehet nem mindenkire igaz, és főleg rám nem, de amikor ezekkel a dalokkal találkozom, mégis azt hiszem, mintha tudnék. Ez pedig már a Sachin-Jigar érdeme, akik itt, az ABCD-vel az év egyik legkarcosabb soundtrackjét pakolták oda, all-in, az asztalra. A Bezubaant hallva ez is nem is csoda. Varázslatos, ahogy elkezdődik az esőcseppekkel, minimálban, majd kivirágzik, a refrénben éri el a csúscsponját, és végül a befejezése is örök emlék marad. Jó tanács: ha egyszer elkap a ballada és hiphop pazar egyvelege akkor könnyen nem szabadulsz majd tőle.

15. Matru Ki Bijlee Ka Mandola (zr: Vishal Bhardwaj / MKBKM)

Ha álmomból felkeltenek hétfő reggel, még akkor is tudom mi ez a dal, és hogy nekem erre bizony veretnem kell. Meg arra is tisztán emlékszem, hogy tavaly ilyenkor került képbe, és azonnal fülszerelem lett. Úgy elstartolta az idei évet, ahogy kevés dal szokta. A bolond dalszövegével, a pikáns ritmusaival, megannyi őrültségével és vakmerőségével az ütemei között teljesen levett a lábamról. Meg azzal, hogy igazán lendületes, sőt a desi ízeket is magában foglalja, amihez szüntelen energiával párosul, és amelyben az afrikai zeneélet a haryanvi húrokkal ötvözve is megfér egymás mellett.

14. Jee Ne Laga Hoon (zr: Sachin-Jigar / Ramaiya Vastavaiya)   

A fűszerezés túl van már értékelve. De a nyugatról beözönlő zenei formák, és stílusok sem nyújtanak jobb kezet és segítséget a rendezőknek, hogy attól majd friss lesz a termék, és más, és valami változást ad az addig tapasztaltakhoz képest. Néha a kevesebb több. Meg a hagyományosabb egyszerűbb. Gitárral és santorral is lehet élni, még mindig, továbbra, csak jól ki kell használni. Hogy aztán függőséget okozzon, és egy olyan romantikus kompozíciót érjen, ami figyelemfelkeltő, de egyben udvarias, és érzelmi csúcsponttal is rendelkezik. Ez a dal pedig szerelem a javából. Komolyan zavarbaejtő.   

13. Dil Duffer (zr: Vishal Shekhar / GTPM)

Vannak, akik a tooh rázásra esküsznek, azonban engem nem abból a fából faragtak. Jóllehet sokáig magam sem tudtam egyről a kettőre, meg dűlőre jutni, hogy akkor melyik is évzenébb a másiknál ezen a Gori Tere Pyaar Mein albumról, de a szív győzeldemeskedett, nem hagyta magát. És most ennek eredményeképpen az év egyik legcukibb daldarabját köszönhetjük a nagy balladák, melódiák, partyzenék karöltésében. Bár szerelmi óda ez is, a 67389. a sorban, viszont a bájával mindenkin túltesz. Annyira aranyos, már ha egy dalra ilyet lehet egyáltalán mondani. Az is lehet a betét miatt van minden.  

12. Badtameez Dil (zr: Pritam / YJHD)

Lehet értelmetlen halandzsának tűnik, de közbe meg mégis piszkosul megnyerő. Avagy tessék itt a sikerrecept titka arról, hogy hogyan csináljuk egy önfeledt, vidám, szórakoztató dalt. Amiben még a trombiták feltűnésével a yazz is kikéri játékidejét egy olyan filmzene kultúrában, ahol ez azért annyira mégse megszokott dolog. Ennek ellenére az összekúszálódás sallangmentesen megy végbe. Bódító is az egész, a tempó már-már követhetetlen, nem áll meg, vagy ül le egy másodpercre sem, zamatos, és lelkes, amilyen te is leszel, ha végül a végén beadod a derekadat neki.  És hogy ez a szemtelen szív senkire se hallgat!   

11. Slowly Slowly (zr: Sachin-Jigar / Go Goa Gone)  

Zombi filmet ilyen elvetemült soundtrackkel még nem látott a világ. Mert az csak hagyján, hogy 2013-ban bwot is elérték az élőhalottak, a külföldieknek hála persze, az viszont már nagyon nem volt egyértelmű, magától értetődő, hogy ezzel ilyen filmzenék is velejárói lesznek. De hát bw már csak bw. És nem kell lehorgonyozni attól, ha éppen a ’Raat hai ek hore, hai maange more, Tu lootja slowly slowly’ megy már a filmekben (nyelvértők előnyben, másoknak ott a google). Éljen is hát a mulatós trance dábteppel meg mindennel még keverve. Rave és addiktív, kissé merész, de ha az orosz maffia ilyen bulikat tart ilyen dalokra Goan, akkor felőlem jöhetnek másnaposan a zombik is barátkozni.

10. Lucky Tonight (zr: Chirantanan Bhatt / Ishk Actually)

Priyanka Chopra óta tudjuk, hogy nem minden rossz, ami nyugati. Van a buta popnak is keresnivalója Indiában és bwban. Annyira, hogy arról az ember aztán meg nem mondja, hol is és hova is készült valójában. A most következő valami hasonló eset, amit egyesek meleghimnusznak tituláltak, mások meg szerint olyan rossz, hogy már jó, viszont kevesen mondanak neki ellent és nemet. Guilty pleasure a cucc, ami azon kevesek közé tartozik idén, bwban, party számok-ügyileg, amit most legszívesebben hallanék vissza egy buliban, mert oda való, ott a helye. És még a koreot se felejteném el bedobni.   

9. Shubhaarambh (zr: Amit Trivedi / Kai Po Che)

Ez is csak egy szokásos Garbha (hagyományos gujarati dal) számnak tűnt, úgy indult az egész, ahogy szokott, de aztán jött a fekete leves, és rá kellett jönni, hogy a fülünket ismét megcsalta Amit Trivedi, aki ennek a nagy mestere. Aki képes olyan váratlan húzásokra, amire csak kevesen a zenei rendezők között. Jóllehet a Kai Po Che soundtrack már alapjáraton izgalmas, és egyedi a  maga összesen három darab(!) filmzenéjével, de ahogy ezeket a népies népzenéket prezentálja tovább nekünk, dobokkal és shehnaaik társaságában, az a nem mindegy. Okos inspiráló, motiváló, rusztikus dalköltemény, ami mindenkihez szól.

8. Titli (zr: Vishal-Shekhar / Chennai Express)

Semmi sem az, aminek hallatszik. Itt is annyira kézenfekvő lenne a válasz, hogy pl. Shreya Ghoshal énekel benne, aztán mégse. Hiszen Chinmaye az, akinek hangja kölcsönzi most azt az extrém ártatlánságot és nyugalmat, ami az említett plébek énekesnőtől szokás, meg ami egy ilyen romantikus melódiában kell is, annak módja szerint. Amúgy meg ennél multikultibb dalt idén biztos nem találunk, hiszen amellett, hogy bw filmhez készült, egy dél-indiai tamil énekesnő és egy malayalam zeneszerző-énekes adja elő. Akinek pedig ez se elég, az akár dubstep változatban is kipróbálhatja a dalt, meg magát.

7. Mann Mera (zr: Gajendra Verma / Table No. 21.)  

Mitől igazán zene egy zene? Hát attól, hogy nem jár le. Se a szavatossága, se a garanciája, még a csudának se. Sőt iksz nap után is olyan érzés találkozni vele, mint ha csak tegnap lett volna a szerelem első hallásra. Pedig az soha se de nem egyszerű feladat, pláne akkor, ha az év elején kell már bizonyítani és attól kezdve kiállni az idők próbáját és még tartani magát a lejátszási listák élén, akár esik az eső Londonban, akár fúj a szél Berlinben, akár süt a nap Madridban. A Mann Mera volt az idei taftunk, bwban. Aki tényleg az első napoktól állta a sarat, és végig pompázott a maga egyszerű nemében. Nagy kedvenc.

6. Botal Khol (zr: Tony Kakkar / Prague)

A zene is egy drog. Ájájó. A Kakkar tesók, ha azok, ugyanis kirúgtak a közhelyekből, és megkomponálták a számer meg az év legyolobb bw trekkjét. Túlzás is lenne azt írni rá, hogy tipikus slágere lenne akár csak az évszaknak, vagy akár az évnek. Hát még azt, hogy bw ilyenektől lenne hangos a szürke hétköznapokban. Indiában sem hiszem, hogy nagyon fülekre talált volna, és erre menne a szetiszfeksön állandóan. Viszont ki a péket érdekel, mikor úgy karcol, ami mellett itt az összesmindenségű dal eltörpül meg monnyon le. Hiánypotló, levakarhatatlanul fülzsírtépő, és védőitalként funkcionál minden helyzetben. Tényleg, olyan, ami kell. Ha meleg van, ha nagyon hideg van, vagy ha egyik se. És tudjátok a jelszó ájájó.

5. Lat Lag Gayee (zr: Pritam / Race 2)

Ásítottál, mikor először hallottad. Hitetlenkedtél, mikor a dalbetétjét láttad. Most meg röhögsz magadon, hogy mégis bw legjobb filmzenéje cseperedett fel belőle. Hell no. Hell yeah. Kinőtte tehát a nagy kabátot, és itt találta magát az újkori Zara Zara Touch Me. Aminél az biztos, hogy partyállatabb filmzenét nem adott ki kezei közül bw az idén. És tényleg, erre el is képzelem, hogy szétszedik a házat, twistelnek rá fiúk-lányok, simán megvan benne az a catchy vonzerő, ami egy Jacqueline Fernandezben is. Akárhogy is táncol, akármit is, teljességgel megkerülhetetlen, hogy ne rá figyelj.

4. Shuddh Desi Romance (zr: Sachin-Jigar / Shuddh Desi Romance)

Azt hiszem ez az egyik, ha nem a legjobb dolog bw filmzenében, ami csak történhetett az idén. És ehhez mindössze egy kis tisztaságra, indiaságra, romantikára volt szükség, semmi más, egyéb hókuszpókuszra. Csak ennyire? Higgyétek el, bőven sok is lett már. Én meg valahol ilyenkor érzem azt, hogy szeretem szeretni bwot. Amit csinál, ahogy csinálja. Hiszen ezen se lehet hátradőlni, ez nem az a zene, amit egy tisztásra találtak ki, hogy majd erre sakkozol. De nem is a twistelni való a táncparketten. Ide se és oda se. Mégis akkora bugifaktor centralizálódik benne, hogy nehéz nyugton maradni közbe. Imádnivaló, feelgood dalmese, amit még a szomszédoknak sem kell megmagyarázni.  

3. Nagada Sang Dhol (zr: Sanjay Leela Bhansali / GKRRM)

Haladni kell a korral, meg a világgal, nem lemaradni, ha az már annyira fel van gyorsulva. Sokan, köztük én is ezt az elvet követem. Ergó nem nagyon ragaszkodva a régi értékekhez, inkább azokat elengedve, de szem előtt és tiszteletben tartva, hogy voltak vannak és lesznek. Mert tudjátok na, adni kell helyet az új impuzusoknak, nem félni azoktól. De most SLB picit fejbe kólintott, és azt mondta, hogy ácsi, a szokások, a hagyományok örökérvényűek, tessék elfogadni. A népi zene is ilyen. Ami lehet unalmas is, de nem így. Mert ez fényesen ragyogó, doboktól hangos, navratri ünnepek tökéletes himnusza, amiben Sherya Ghoshal teszi fel a pontot az i-re. Elképesztő komolyan, tapsoltam is, amikor először szembejött. Ha másért nem, ezért.

2. Saree Ke Fall Se (zr: Pritam / R... Rajkumar)

A dallampártiságnak is meg vannak előnyei meg a hátrányai. És persze szeretjük azokat a dalokat, amik szólnak is valamiről, nem is akárhogyan, de a világ nem ide rohan, hanem más lett a trend, amit követni kell. Aztán már felesleges azon rollerezni, hogy mi lett volna ha. Bár bw ez alól kivételt képez, az amúgy se coelhos filmzene dalszövegeíről híres, viszont amikor még azt is képes alulmúlni, akkor vannak csak bajok. Vagy éppen hogy nincsenek. Mert ha a bugyuta szöveg mellé beesik egy kelta furulya, dobok, hegedű és egy ekkora magas labda szintű dallam, amit lecsapni lehetetlen, akkor mehet a szöveg a levesbe #whocares. De ami a legviccesebb, hogy még ragad is, és tudod kívülről, ha akarod, ha nem. Pritam majdnem mennybe ment ezzel, a dalbetét az év legjobb dalbetétje lett, én meg próbálom eldönteni, hogy most énekeljem vagy táncoljam, vagy mind a kettőt. Mintha nekem készítették volna. Köszi.

1. Tum Hi Ho (zr: Mithoon / Aashiqui 2)

Most már harmadik éve választom meg a legjobb évzenéket, és ha megfigyeltétek eddig csak és kizárólag romantikusabb, érzelmesebb dalok kerültek ki győztesen a végelszámolásban. Ahogy most, ahogy most is. Lehet ez persze egyénfüggő meg minden, de hiába filgúd valami, táncos, zajos, bájos három az egyben, mert azért a tartalom, az érzelmi plusztöltet nélkül a fene ette meg az egészet. És én is tudok naphosszat papolni arról, mi a jó bw filmzene, de ha egy Tum Hi Ho&szerű elém kerül hát bizony nekem is fel van adva a lecke. Hogy írjál arról, amiről kéne, meg nem kéne, hiszen nem arra találták fel. Hanem ahhoz, hogy újra és újra beleszerelmesedj, a zongora és gitár kíséretében Arijith Singhbe, az ő hangjába, akitől annyira hitelesen hangzik minden szó, pláne ebben a dalban. Ne is gondoljunk arra, mi lett volna, ha nem ő énekli ezt végül. Szívszaggató, mégis reménykeltő, lehúz és felemel, úgy érzed, ahogy érezned kell. Ha érted, ha nem, akkor is. Köszönöm Mithoon, köszönjük. Zseni, tökéletes, kiváló. És kezdjük: Hum tere bin ab reh nahin sakte, Tere bina kyaa vajood meraa...