calacitra

A trailer után végre van valami (legalább egy) ok, amiért a Raaz 3 nézhető lesz. Vagyis hallgatható. Mert a filmzenék többségben, még ha kopizva is vannak csudijól szólnak. És ez (is) fontos ugye, mert ez bw.

Míg az Esha Gupta & Emraan Hashmi páratlan párosról a Jannat 2 jut eszembe elsőre. Hmm. Szép emlékek azért, szóval, de még nem vett meg magának a film. Annyira nem.  

Kiran Kamath óta tudjuk, hogy bw filmzenékből való mashupolás nem hülyeség. Működőképes vállakozás tud lenni az. Persze vigyázni kell vele, mert 123 jó alapanyag sose árt hozzá, ha van. Hisz minél nagyobb számban szerepelnek jó zenék - általa és ő benne, annál nagyobb az esélye a sikerre, a biztos nyerésre az aktív tömeg fülpárosaiban.  

De gyors lapozzunk vissza, oda ahonnan elindultunk. A történet egyszerű: a pozítiv kritikák, a milliós összelejátszási kreditek, letöltések meg ilyenek hatására lassan várható is volt, hogy lesznek wannabe djk, akik majd követni fogják Kiran példáját. És tessék: meg is érkezett az egyik ilyen, név szerint Chetas. Ő kezdésként Salman Khan és a hozzá kapcsoló dalokat, dalbetéteket szedi össze egy csokorba összemaszalázva. Ami valahogy így fog kinézni. 

Na akkor, azt hiszem valahol itt hagytuk abba pár nappal azelőtt. Úgy igen. Azóta azonban változott a helyzet picit. Annyiban pont, hogy a film megtekintése után (Lovely - 2012; tollywood) kénytelen voltam megcsalni a korábbit ezzel a muzsikával. Viszlát exem!

Perszepersze, mindkettő szerelem félre értés az ne essék, de mind zenei mind a koreográfiai pontszámokban több adható a Ninnu Cgusinara. Azaz jobb, királyabb, faszább, érted. De ez mit is jelent pontosan?

Hallgatni és nézni (ez utóbbi a filmre nem nagyon igaz) is védőitalforrás, és ezt nevezém én képkockapontosan jó tipikus echte indiai dalbetétnek. Ilyen az, ilyennek kell lennie. Tehát kellően humoros, színes, őrült, spéci mozdulatokkal megszerkesztett darab, ahol összesen kettő, mondom kettő színész is elég ahhoz, hogy elrabolja a figyelmed teljes spektrumát arra a  pár percre. És ez nagy fegyvertény. Ami közbe, ha hangosan gondolkodom tökre elvárható és minimum az összestől, ami made in India filmeket tekintve.

Ránáránáráná.      

Amikor a dal jobb mint a betét.  De ezen most ne is csodálkozzunk. Mert Shreya Ghoshal énekben nagyon más szintet képvisel, mint Farah Khan (amúgy rendező most debütál) színészkedésben. Be is ismerem, egy idő után már tényleg nem néztem a promót, inkább csak hallgattam a Khatti Meethit. Jóféle muzsika, sőt, közelebb is vitt a soundtrackhez. Az már más kérdés, hogy filmhez nem annyira. Persze ilyenkor még mindig él az a remény, hogy a zenék adják el, szerettetik meg majd veled a filmet előre és azért nézed meg direkt később.    

Kezdjük azzal, hogy a tánc koronázatlan cool királya Prabhu Deva itt is jelesre vizsgázik, de ez már annyira nem is meglepő. Ami inkább, hogy Sonakshi Sinha tudta vele tartani a lépést, a lépéseket. Pedig féltünk tőle, hogy majd nem sikerül neki. Gondolom sokat szenvedett érte, azért, hogy így nézzen ki - a tánca, mert Prabhu megint valami olyan koreográfiával állt elő, ami biztosan nem egy nap alatt lett összelegózva. Fúh, nagyon bwi.

Mégis, az igazat megvallva nem mentem el tőle. Valahol többet vártam. Nem is a tánccal, a táncosokkal, a háttérrel, a koreográfiával, a rendezéssel van bajom, hanem a zenével, ami most egyelőre nem gyere be. Márpedig egy item numbernél ez is egy igen fontos tényező.

Persze ezzel nem azt mondom, hogy Himesh szart gyártott. Szó sincs róla. Megvan benne a dallamtapadásos faktor, csak aztán el is veszik közbe. Ami baj. Nem boncolom fel hol a hiba, inkább füleljétek és nézzétek. Mert mindettől mindentől (vagyis tőlem) függetlenül megéri megérdemli ám nagyon.