calacitra

Helloszia Tollywood. Azt meg hirtelen nem is tudom, hogy a 2010-es telugu nyelvű Orange filmzenék nélkül eddig hogy létezhetett egyáltalán ez a blog. Alapkő, csiszolatlan gyémánt, szinte klasszikus mindegyik dal az albumról. A filmről azoban ez már kevésbé mondható el, de arra határozottan emlékszem, hogy azért jól szórakoztam rajta akkoriban mikor megnéztem magamnak, és jó visszagondolni rá, meg emlékezni. Így sanszos, hogy még valamikor visszatérek rá. Ram Charan meg nagy kedvenc, remélem nem is kell bemutatóköröket futni. Ha pedig a Raanjhanaat Dhanush miatt, akkor a Zanjeert meg pont miatta, az ő bw deübátálása okán lesz kihagyhatatlan kötelező képkockanéznivaló a részemről az idén. De addig is Rubá Rúbá, hej Rúbá Rúbá...ajájájó.   

El tudom én ezt képzelni rádióban? El. És el tudom képzelni egy zenetévén? El. Az egyik kedvenc, meg a legszebb bw színésznőnk a jelek és a mellékelt ábra szerint tehát megcsinálta. Nem elég, hogy énekel, saját dala van, közreműködik is másutt, most még klippel is beköszönt. Ami nélkül ugye nem énekes az énekes a mai világban. Az más kérdés, hogy ezzel az anyaggal Pri meddig viszi. Mert magyar csatornán azért meglepődnék, ha feltűnne valamikor, de persze ez is, mint minden a felfutásról, a fogadtatásról, felkarolásról szól, arról, hogy mennyire tetszik a népnek, esziisza reggel-délben-este, seringeli, lájkolja, hogy aztán az egész világ jól megismerje milyen is ez.

Szummázva jó. Elsőre legalábbis hozta a szintet. Megugrásról azért közel sem beszélhetünk. És most nem is az érdekel, hogy van benne elég indiafaktor, mert ha ez kéne nyugatnak, akkor Shreya Ghoshalt kéne tolni, meg az összes bw női és férfi plébekénekest, aki tényleg ért ehhez, azonban az igazság az, hogy ez nem Indiának készült (hiába mondja Pri így meg úgy). Érezzük, látjuk, izé halljuk. Persze van itt tánc, desi elemek, amit valami ürge kitalált, koreografált, miközbe életébe egy bw filmet nem látott, taps. Ettől eltekintve, meg egy riksától, viszont ez egy 90% natur, bio meg milyen nyugatorientált 1tucat termék lett, amire azért lehet emlékezni, ha nagyon akarsz. De nem feltétlenül tudsz, annyira nem lóg ki a tömegből.

Színes, Priyanka szép, szem és fülbarát, zenetévé-kompatibilis, igazából soha rosszabbat, ha lehet. És én drukkolok a legjobban, hogy legyen sikeres, sokat és sokszor letöltött, watchingolt, mert a sok meló után azért meg is érdemli Pri. Aztán legközelebb már remélem új zeneanyaggal is jelentkezik, mert folytatni kell. Egy dal nem dal.

Szóval nem 3 óra, kevesebb is mint hét perc. A kérdés meg advan van, hogy miért csak nőnek indul el, működik az a riksa?  

A nyolcvanas években az indiai filmgyártási klímát nemcsak a nyersanyaghiány, a filmforgalmazás államosításának gondolata határozta meg, hanem a videópiactól való félelem is. A színes televízió ekkortájt bevezetése mellett a kalózvideókban látták a legnagyobb veszélyt. Egy ellenfélként tekintettek erre, ami az indiai közönséget egyrészt eltántoríthatta a moziba járás vetületétől, másrészt csökkenthette a filmnézők hazai alkotások iránti nagy kedvét is. 1985-ben az amerikai filmek (gyakran hindire szinkronizálva) meg is jelentek a mozikban, miután India megállapodást kötött az amerikai filmforgalmazó szövetséggel. Ez vetett véget az 1971 óta tartó embargónak, ami tiltotta a külföldi filmek importját a hazai piacra.

Később a félelmek beigazolódni látszottak, a rohamos terjedés miatt India filmipara kisebb válságba került. A városlakó tehetősebbek visszavonultak otthonaikba filmeket nézni, míg az évtized végére a hatalmas előállítási költségek miatt a szervezett bűnözés, a követhetetlen tranzakciók és rejtélyes gyilkosságok borzolták a kedélyeket. De mindezek ellenére, a kisvárosokban és falvakban nőtt a mozilátogatottság, és megalakult az NFDC is (National Film Development Corporation), ami minden erejével a filmipar - technológiai - fejlesztésén fáradozott. A mai napig létező szövetség az akkori film- és a videóforgalmazás viszonyának rendezésére koncentrált, napjaikban pedig legfőbb célja olyan alkotások születését támogatni, amelyek bátran felvehetik a versenyt a nemzetközi filmgyártás alkotásaival is.

Aztán a 90-es évek végére bebizonyosodott, hogy a színes televíziózás, a videókölcsönzök, de még az amerikai mozibemutatók hármasa sem tudott felülkerekedni a hazai ízekre szabott hindi filmek iránti keresleten. Ugyanakkor a videokölcsönzők megérkezése Indiába a világ többi részének filmjeit is elhozta a közönségnek, s maguk a filmkészítők is videónézők voltak, s hamarosan szabadon kölcsönöztek motívumokat és stílusokat más nemzetek filmművészetéből. Például az indiai filmkritikusok által „India első hiteles gengszterfilmjének” kikáltott Saya (1998) című alkotás rendezője, Ram Gopal Varma korábban videókölcsönző-tulajdonos volt.

Mindezek után jelent - még - meg a műholdas televíziózás Indiában, ahol a nyolcvanas évekig nem volt számottevő televíziózás. Az első privát, hindi nyelvű műholdas csatorna, a ZEE TV 1992-ben kezdett sugározni, ami átalakította a filmek forgalmazási stratégiáját. Ezzel párhuzamosan a kilencvenes évektől a hindi filmek Nyugatra is kezdtek betörni, hogy hamarosan megjelenjenek Cannes, Velence és Toronto filmfesztiváljain, s elnyerjék a globális figyelmet.

1998-tól a nemzetközi piac lett a legfőbb jövedelemforrás a bollywoodi produkciók számára. Ekkortól az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban termelt bevételek gyakran magasabbak, mint amit a hazai piac nyújt. Ez az átalakulás pedig vitát gerjesztett a bollywoodi filmiparban: ki is, illetve ki kellene, hogy legyen ezeknek a filmeknek a célközönsége? A problémára jól rávilágítanak a  kilencvenes évek gigantikus anyagi sikert hozó filmjei, mint például a Hum Aapke Hain Koun…! (Ki vagyok én neked?, 1994) és a Dilwale Dulhania Le Jayenge (Aki bátor, azé a  mennyasszony, 1995). Ezekben a legfontosabb különbség a korábbi filmekhez képest, hogy a társadalmi különbségek ábrázolása teljesen eltűnik, a gazdagság és a jólét természetesnek vett közeg, kizárólag jómódú főhősökkel találkozunk. Ezenkívül hiányzik a negatív hős, a gonosztevő, és ezzel együtt teljesen hiányzik az államnak bármiféle képviselője is. A szerelmi történetekben a szerelmesek szinte mindi ugyanolyan társadalmi hátterűek, a szociális feszültség teljesen hiányzik, míg korábban a fiatal szerelmesek feláldozzák szerelmüket a család tisztességének harmóniájának oltárán. Ezek a családi szórakoztatásra szánt filmek egy álomszerűen konfliktusmentes családmodellt sugároznak.

Az 1990-es évek végének másik filmes trendje a szervezett bűnözés, a gengszterek ábrázolása. Azonban itt is jelentős változások figyelhetőek meg: míg a korábbi hindi filmekben a szegények szociális kényszerből álltak gengszternek, most ezt az életformát „választják”, hogy a luxushoz és a fogyasztói társadalom nyújtotta lehetőségekhez hozzáférjenek.