calacitra

Meg Hare Krishna. Ez is most az én betegségűző himuszom. Viszlát vírus virtus. 

Ja és soha ne próbáljatok meg fájó torokkal énekelni. De még plébekelni se. Én előre szóltam.

U.i.: nagyon nagy jóság patent ez az Arrambam filmzenei album, egyétek, igyátok, megérdemli.

Ritka pillanatok egyike. Meg kellett örökíteni. Pláne úgy, hogy a Besharammal teszi ezt, azt promózza agyon világgá (miközbe nyilatkozta, hogy tudja, mennyi csúnya kritikát kap már most szegény film), egy olyan országban, ahol talán azt se tudják, mi az a diwali. Ami meg még csak nem is akkor volt, amikor ez az event lezajlott ott. Végülis van úgy, hogy semminek sincs értelme, ahogy a Ctrl+ALT+Deletnek se sok korábban. Most már annál több. Reméljük a Besharam hasonló sorsa jut és mindenki tudni fog róla.  

Egy biztos: ha most lenne hárommilliárdom biztos nem ezt a Warning mesápot hallgatnám. Annyit nem ér, annyit nem érne. Mert ezek a filmzenék pont olyanok:

1) Amik egyenként még csak-csak elvannak.

2) De együtt színezve rossz dj kezekbe kerülve már nagyon NEM adják az igazságot.    

És ha ezt még én is tudom, akkor az aki csinálta miért nem, volt tisztába vele. Felejtős az egész, úgy ahogy van. Kábé az fajta lett, amit jó, hogy elkészítettek, de talán jobb lett volna ha mégse. 

Persze értem én, hogy sikk ma bwban ilyet kreálni, gyorsan is születnek meg épülgetnek, akár csak itthon a stadionok, de a mennyiség már régen nem mindig minőség. Határozottan kihagyható.    

Tapossunk a lényegre már a legelején: Ranveer Singh testénél csak a dal lett tökéletesebb. Kockák és képkockák itt és ott is.

Tattad Tattad a címe, a Ramleela első hivatalos dal és táncbetétjének (promójának), amit ajánlunk is elsősorban hölgyeknek - felhívás a keringőre, de SLB fanoknak, színbűnözőknek, táncfanatikusoknak, vagy bw megszállottaknak is, meg nem utolsó sorban olyanoknak, akik szerint hajjal nem lehet koreográfiát eladni. Mert de. 

A Ramleela jelentem feljebb kapcsolt. A lenyűgöző előzetest kiheverve máris a filmzenék felé vesszük az irányt. Azokhoz, amiket SLB többed magával, az élen szerzett. És bár nem nevezhető ilyen kiemelkedőnek ez az önjelölt Navratri himnusz, vagy éppen olyan frissfriss szerzeménynek, de mégis Aditya Narayannal (Udit fia), az énekessel együtt engem baromira eltaláltak. Eléggé meg is szerettem rövid idő alatt, már végtelenítve hallgatom, mintha nem lenne holnap. 

U.i.: Ram tehát beköszönt, stílusosan, macsosan, ahogy azt kell. Mi még örüljünk ennek, de aztán jöhet(ne már) Leela is bemutatkozni.  

Ez most akkor jól helyre rakja a fene nagy fantáziánkat. Hogy elképzelünk ezt, és az úgy lesz, aztán meg a fenéket, mégsem.

Egyszóval ki hitte volna, hogy ebből az Anirudh féle filmzenéhez ilyen kajak nyugati, de kellően keleti mázas klipszerűséget hoznak ki. Első blikkre cudar látvány, és van benne pár amúgy máskor, más esetben el nem nézendő gond is vele (Adhit miért hagyták ki annyira???), viszont marhára tetszik, így kit érdekel.

És maga a zeneszerző, zenei rendező is megmutatja magát széles világnak, hogy tud ő táncolni. Tényleg tud. Picit vicsesen (Adhinál nem), modorosan, darabosan, de nem is ezért szeretjük. Hanem a zenéért. A zenét meg ezért a látványért. A koreoért, a csudaklassz színekért, környezetért. A csúcspont mindenképpen az, amikor a lányok is elmennek, ott engem a libabőr kerülget, akárhányszor is nézem meg.

Az meg gigafakt, hogy bár kifejezetten jó a dal önmagában is, de ezzel az őrült videóanyaggal kifejezetten jobb lett, hatványozódik az élmény. Aki nem hiszi, hajtson utána. Aztán meg higgye csak el, hogy az öklét rázza rá, és nem tudja felfogni mindazt, ami előtte történik.

Verdikt. Százszor ez, mint a Lungi Dance. Csencsencsencsen.