calacitra

Azt pletykálják, hogy a Sachin-Jigar most pritamozott (másolt) egyet unalmában, meg ihlethiányában. Ejnye hát. Nem szép dolog. De egyszer biztos ki akarták próbálni milyen is az. Tetszetős. Persze, ha nem bújnak a 4 fal közé, és hintenek, hogy de nem igaz, hanem bevallják, akkor tökre harmadlagos minden szomorú szmájli. Ha meg nem, így jártunk anyátokkal.  

Tavaly Kiran Kamath, most meg Dj Shadow szállítja a kötelező mesápot ilyenkor, pont most, pont erre a napra. Lávlávláv. Szép munka, de azért nem kiemelkedő.

Persze az is tény, hogy jó dalokból szemezget, amiért kijár piros pötty. Vannak benne új, de oldszkul régi dallamok is, taps és cunami. Boldogot hát.      

A minap megtekintett Talaash bebizonyította azt a számomra, hogy Aamir Khan nem hibázik. Nézzétek, nézegessétek.

Más.

A legújabb most készülő, forgatás alatt álló (45 nap Rajasthanban) Rajkumar Hirani által dirigált P.K. -ben azt már tudjuk, hogy egy alkoholistát fog alakítani. Ez pedig mindenképpen érdekes, azáltal hogy új arcát mutatja meg a tanár, a szerelmes, bosszuálló, a rendőr, a főiskolás meg ki tudja még milyen szerepek után. Ebben is száz, hogy megállja a helyét, nem kérdés, helloszia.

Az első képet már megejtettük korábban, az szerelem volt első látásra, amit még tetéznek az itt következővel. Ez már leírhatatlan érzés. Rettegj bw, ha Raju és Aamir összetalálkoznak egy film erejéig. Olyan pahelis, de az övék. És mikor lesz már a mienk??? 

Az biztos, hogy az item number intézménye nem most éli aranykorát. Katrina Kaifon kívül, akinek valahogy mindig sikerül jól helyezkednie, nincs is még egy olyan meghatározó lédi, színésznő, nem színésznő, szép, táncra fogható, akinek legalább annyira összejött volna ez a tételezés, mint Sheilanak vagy a Chamelinek éppen.

Próbálkoznak persze, becsülettel, a koreográfusok, a zenei rendezők, a színésznők, de valahogy nem az igazi, az összkép sose ad ki egy egészet. Vagy a zene, vagy a tánc, vagy a színésznő, mindig hibádzik ezaz, van az a banánhéj, ahol/amin elcsúszik, és aztán lehet rajta csámcsogni, kritizálni, és fejet rázni, hogy  de nem.

Jóllehet ennek ellenére ma is sokan vannak (indiaiak), akik csak ezért mennek mozikba, veszik meg a jegyét, hogy ezt a pár percet, külön fejezetet megcsodálhassák, majd mintha mi sem történt volna hagyják ott a termet és mennek tovább. Ő nekik tetszik.

És most erős is lesz, amit mondok, de talán pár év múlva azt is megéljük, hogy még ennél is kevesebb IN lesz, majd annál is. Eltűnni nem fog, arra nem teszek egy szentistvánt, viszont a műfaj már nem a régi, és ez érezhető. Lehet csak én vagyok így vele, de most nem látom a fényt az alagút végén. Amire rátesznek két lapáttal a tavaly delhiben történtek, amiért közvetve-közvetlenül akár felelősök is lehetnek az item songok. Nem akarom belemagyarázni, nem is azért jöttem.

A legújabb darabot mutatom be itt, és azonnal. A Zila Ghaziabadhoz készült a gyönyörűséges Shriya Saran főszereplésével. Sanjay Dutt az abszolut #minekvan ott kategória első helyezettje, nélküle, csak Shriyaval jobban működött volna. Így kissé felejtős, nem ragad rám belőle semmi, ami miatt ezen rugoznék és mint pióca tapadna az ujjam a play gombra, hogy na még egyszer.             

Sonu Nigam ide, Siddharth oda, ezen (is) még van mit rágózni. Mert amit látok, az egyelőre jobban tetszik annál mint amit hallok. Remélem a Sajid-Wajid azért tudja mit vállalt. Szomorú leszek na, ha ezt a több mint ígéretes, viccekben gazdag filmet semmilyen-tangli-tucat dalokkal hazavágják, ahol még egy se emelkedik ki az átlagból. Ne legyen igazam tényleg.