calacitra

Legalábbis ez derült ki akkor, amikor bwról kérdezgették picit a mumbai koncert előtt. Pontosabban úgy fogalmazott, hogy követi bw-ot, magyarán tudja, hogy létezik, van ilyen, és neki Shah Rukh Khan jön be, mint színész, őt kedveli mindközül. Talán egy-két filmjét is felsorolhatta volna, miért is, de sajnos erre nem került sor, nem kérdezték... pedig.

Amit azonban szívesen elregélt, hogy akar, szeretne bw zenét szerezni, abban közreműködni. Nem élete vágya, de azért elénekelne egy filmzenét, vannak is tervei, és kilátásba helyezte, hogy készül ő még meglepetéssel ezzel kapcsolatban. Mert ki hitte volna, a kedves anyukája is szereti az indiai zenét, mitöbb egyből a Ra One slágereken kötöget, főz, mos, takarít egészen a mai napig, szóval áldását adná rá még ő is.

Meg igazából mi se ódzkodunk tőle. Simán el tudnánk képzelni, jobban, mint anno az Akon projektet. Pedig az is nagy siker lett. Ez megkockáztatom még annál is hatalmasabb lenne. Én személy szerint támogatom az ötletet. 

Avagy Thank God It's Friday. Amivel tökre egyet is értek ebben a szent minutumban. Sóhajt.

A Himmatwala legújabb dala ő. Egy item song (erről mindjárt), egy igazi - majdnem- péntekhimnusz. A TGIF mai napról, napnak, napért szól. A hét utolsó, de nem legeslegutolsó napjáról. Lehet plébekelni ma, de a hét különböző másodpercei alatt sem ciki elővenni, ha ránk tör 'a mikor lesz már' érzés. Amúgy a Sachin-Jigar szerezte, és szerzett már jobbat is. Eh.  

Mert, nem akarok példálozni (akarok!), de első fülre annyira és akkora klasszikus aligha lesz belőle, mint ahogy azt Rebeca elszavalta nekünk már korábban, funfunfunfun alapon. Nem érzem benne azt, a pluszt, hogy én ezt tényleg elő kell vegyem pont pénteken, vagy máskor, ha úgy van, és úgy kéne. Ebből a szempontból Indeep Bakshi Saturday Saturday slágere az, jó ellenpélda. Ami bármikor és különösen a hétvégre való tekintettel sokat és sokszor vissza-le-játszható. Sokan úgy tartják egyébként, hogy a TGIF a Himmatwala filmzene korong legerősebb tétele, amit egyelőre nem tudok, lehet megerősíteni, sajnos, de ha így van részvétem, rip Himmatwala soundtrack.    

Más. Mondottam volt: item number. Sonaksi Sinhaval az item lédi szerepben. A téma pedig nem más, mint vissza a múltba, előre-hátra a nyolcvanas évekbe. Ami már csak azért sem butaság, mert egy, a retro az új disco, és kettő, maga a film is egy nyolcvanasnak a ríméke. Ez rendben is van. De ez magáról a tételről is so-so elmondható. Nyilván, a túlfűtöttséget, az aláöltözött hölgyeket itt most nem találjuk meg, sokkal inkább bw filmekre, színészekre reflektál a TGIF, és magára a korra, a korszakra, - azokra a jellegzetes outfitekre, mozgásokra, mozdulatokra, meg mindenre, ami a táncperketten akkor és azóta vanvoltlesz jelen. És ez igazából most nem is nagyon baj. Elnézem, nézegetem. Sonakshi néhol azért viccesen danszol, moonwalkozik éppen, de bőven megállja a helyét. Igaz nem is tűnik ki, hogy hú de pöpec milyen jó, látni kell még egyszer és még.

Verdikt. Egy jobb zenével akár szebb jövő is állhatna most előtte. Így azonban csak egyszer éri meg a pénzét, a ráfordított idő keretét, és értékét ebben a mai rohanó világban, ahol bw zenékből mindig akad egy újabb ellenfél.          

A Gunday forgatásáról. A képen Priyanka és a hal.

A Mere Dad Ki Marutiból meg Sachin Guptatól, aki hát nagyon punjabira vette a figurát. Hiszen YoYo és Mika után Panjabi MC és Manak-E is közreműködött neki egy dal erejéig. És ha minden igaz a title song is hasonló kezekbe került. Arról majd később, meg van egy mashup a korongon pluszba.

Addig viszont itt van a Haaay, amit nem csak hallgatni érdemes és különös, hanem nézni is, mert a táncon kívül riksák, traktorok, motorok is főszereplői a betétnek, amikkel driftelnek, gurulnak, versenyeznek sötöbö, szóval nem bw hétköznapi na.  

Bevallom, az egész díjátadót még nem, de azokat a bizonyos performanszokat már végignyálaztam, elsőtől az utolsóig. És mit mondjak? Azokat látva, megemésztve rá kellett jönnöm, hogy az utóbbi évek legjobb Filmfare (India Oszkárja) lett ez, az 58. a sorban. Egy igazi show, amilyennek lennie kell.

Ami az én olvasatomban annyit tesz, hogy teljes mértékig kimeríti a nagybetűs szórakoztatás fogalmát. Még úgy is, hogy a fellépők között a női delegáció Katrina és Anushka személyében nem éppen a legjobb formáját hozta. De szerencséjükre néhol a zenék, néhol a koreográfia, a környezet koncert miliő dejavu, néhol a szépségük elterelte a figyelmemet, arról, hogy ezt ügyesebben-okosabban is meg lehetett volna oldani, ahogy azt férfiak megmutatták. De bw már csak ilyen. Az erősebbik nem és más senki. A hero a heroine előtt áll, punktum. Nincs ebben lárifári.

Shah Rukh Khan, Hrithik Roshan, Ranveer Singh mind-mind-mind zseniális produkciókkal léptek fel és örvendeztették vele a nagyérdeműt, köztük engem. És úgy igazán nem is tudok kit kiemelni, mert hogy az jobb volt annál, annyival, meg ennyivel. Nem hazudok megfordult a fejemben, hogy győztest hirdetek, de egyszerűen mindegyiknek megvan a maga bája, erénye, erőssége, és izgalmassága, funfaktora.

Hrithik pölö úgy táncolt az este, az Awardson, ahogy akkor senki más. Ezt elvenni tőle butaság is lenne. Miközbe Ranveer fellépésén meg nagyon röhögtem. Hangosan. Mesteri volt, ahogy a különböző korszakok tánclépéseit, mozdulatait hozza vissza a jelen, modern bw filmzenék alá. Imádtam, minden egyes másodpercét. De az eddig nem sokat emlegetett Student of the Year színésztrió (Alia, Sid, Varun) kissé művészi, kissé akrobatikus danszolását is megzabáltam. És bár igaz, hogy az elején még furának hatott az Ishq Wala Lovera befűzött emelgetések, balett miegymás elemek, azonban a végére én tapsoltam a legjobban, hogy még egyszer, vissza-vissza-vissza.

Végezetül pedig Shah Rukh Khan. Aki úgy indította el útjára az egész díjátadót, ahogy díjátadót az utóbbi években senki soha (még a nagy Oszkár se). Ehhez kellett persze az, hogy bw idén legyen 100 éves!, és hogy Ganesh Hedge ezért egy külön dalt hozzon össze. /Arról nincs információnk, hogy a koreográfia kitől is származik/. Amit pont Shah Rukh Khan, a színész énekel el, vagy beyoncizik, tökmindegy, mert én is meglepődtem rajta, mint Deepika, irigykedtem, mint Ranveer-Arjun, hullámzott a fejem, mint Sujoy Ghoshnak, csápoltam rá, mint Parineeti, bebarfiztam, mint Ranbir, mosolyogtam, mint Sridevi, tapsoltam, mint Priyanka és élveztem, örültem, majd a végén már kifakadt belőlem is, énekeltem, mint ha nem lenne holnap, és én is tudnék. És az a befejezés, omg!

Mi ez, ha nem a minőségi szórakoztatás? Ami amellett még tiszteletét teszi, és fejet hajt bw előtt nagyon stílusosan, elegánsan (azért a RaOne önpromo és a Jai Ho picit minekvan, de elnézzük neki). Valahol ilyenkor jó igazán bw-ot szeretni. Tíz percre komoly fangirl lett belőlem. És azóta is vissza-visszatér.Köszönöm B'wood. Köszönöm Ganesh. Köszönöm Srk. Köszönöm Filmfare.