calacitra

Talán Prachi Desai? Talán a Soch? Talán az Ek Villain? Talán mi? 

Na de komolyan, ki húzott nagyot, és ki nyert ezzel a különc item numberrel: az Awarival?

A válasz: mindenki.

A színésznő első tételezése mondjuk ki nagyon jól sült el. A remény szalmaszálába kapaszkodva mintha teljesen más világba csöppentem volna a nézése közben. Nem mondom, hogy nem akart nagyon bizonyítani, oltárit domborítani és megmutatni PD (hah overacting), hogy helye van a parketten, és bwban egyaránt, de ez most egyáltalán nem zavart. Mert jól tette a kereket (a koreo se egyszerű), gyönyörű itt, is, mint mindig, és a táncra se lehet fintorogni, ne is akarjunk. Amúgy én sokakkal ellentétben bírom Desait, és tök örülük neki, hogy ez most telibe talált. Neki. Nekem. 

Apropó más világ. Nem csak neki köszönhető ez az érzés. A pakisztáni banda legalább annyira, ha nem jobban, kiveszi a részét belőle. És ha a Saturday Saturdayt leszóltam, ekéztem amiatt, mert mert újrázni, akkor az Awarival is ezt kéne tennem. De nem tudom, hiszen ez másik liga. Felső osztály, az elit, a krémhez tartozik, ahova az SS nem kapott meghívót. Jobb is ha tanulnak, így kell ezt csinálni, feldolgozni, sőt átdolgozni, mert az Awari se így szólt mindig, pontosan így. A Soch a banda neve. Jegyezzük meg, a margóra, kis betűvel véssük fel, hogy lesz ez jobb is. 

A dal egyébként egyáltalán de nem item song. Amolyan anti item song (a készítők nem is annak tartják, mondják). Nem megy szembe az intézménnyel, vannak közös pontok, de azért túlzásba se viszi. És ezért most nem jár harag. Kellett ez, talán pont ez hiányzott, hogy felrázzák az állóvizet, amibe magát jutotta az item number különiskola. Találó hangulat, soft, rock, csettintések, szép hangok, ritná-ritná, mikor is hallottunk ilyet utoljára bwban? No ugye. De nyilván nem ezért lelkesedünk érte, hanem önmagáért teljes valójában. 

Az Ek Villain meg? Csak még jobban összezavartak minket, hogy most mi is lesz. Lehet direkt így akarták. Én azonban, és innen könnyű okosodni, kihagytam volna a filmjeleneteket egészben, és csak a tételre fókuszáltam volna. Áh de hagyjuk is, bravó, tapstaps, kötelező képkocka látnivaló. Nehéz leállni vele. 

Sok mindenre vár az ember az életében: magasabb fizetésre, Palvin Barbarára, és békére, de ha véletlenül valami csoda okán mégse így alakulnának ahogy, még mindig ott van az az adú ász, amit egy hiánypótló Sachin-Jigar bw filmzene jelent és kárpótol azokért, hogy azok aztán a fenébe nem történnek meg. Johnny Johnny? Haanji!

Ha a Slowly Slowlynak lenne kistestvére, akkor az It's Entertainment filmzenéje lenne az. Nem csak azért, mert a szerzők ugyanazok, vagy mert a cím is hasonló, vagy mert party zene, hanem úgy cakumpakk ezért három tényezőért úgy együtt. És imádom az SJ zenéket, de a macskám tanúm rá, hogy amikor először hallottam ezt, azt mondtam, hogy képtelen lennék forever ever végtelenítve a fülemben tartani, a világ végére is elkísérve. Aztán inthebarinthecar és már cseppet sem volt ellenszenves, megbarátkoztunk, bár oké szerelem azért nem lesz belőle.  

Ja és ahogy az előd, ez se a szó szoros értelmében hétköznapi bw slágerdaldarab. Ne arra tessék felkötni. Hanem erre.

Ti lesztek a legelsők eskü, akik tudni fognak róla, ha elválnak útjaink Arijit Singh-el, mert már nem lesz többé fülbarát és élmény az egyben hallgatni őt. De ez a pillanat az nem az a pillanat, még. Arra várni kell, sokat, és még annál is többet, hiába érzem súlytalannak, sótlannak most tőle ezt a Hate Story 2 dalt, az Aaj Phirt. Pedig látom ám mennyien megették, és szeretik. Remélem akkor ti is így vagytok vele, hasonló cipőben jártok, és csak nekem ment a hallásom vakációzni. 

Ha az első benyomást akarjátok hallani, hát nem tetszett a bw-ba át(k)öltöztetett Saturday Saturday. És sokadjára se adta meg és át magát nekem. #sosad.

Persze ebben az is nagy szerepet játszik, hogy az egész az elejétől kezdve bűzlik már, és ezért nézek rá ferde szemmel most is. Mert reneszánsz ide vagy oda, azért kedves bw! tessék már feltalálni egy saját jó kis partydalt, minthogy kölcsönkérjük a szomszédtól, mert neki erre futotta és még be is jött. Nekik igen tényleg.

Mert lehet bármennyire felejtős az eredeti dal és klip, Indeep Bakshitól Badshah tolmácsolásában, mégis simán viszi az aranyérmet, pedig arra biztos nem dobtak ki annyi croret, mint erre a csilivili Alia és Varun főszerepelt dalbetétre, ahol a füstöt a tank okádja és hasonló szituk (batmandejavu, világító kezek) játszanak be a rövidke két és fél perc alatt.

A női verze meg értem én, hogy kellett, csak ez így nagyon rosszul néz ki és veszi ki magát.

De hogy valami jót is mondjak erről, a Humpty Sharma Ki Dulhania dalelőzetéséről. Például Aliaval és Varunnal semmi baj nincs, előbbi szép, utóbbi tud táncolni, erre is gyúrtak értelemszerűen a készítők. A koreo se igazán szégyenfolt, a refrén alatti ugrabugra pedig még mém is lehet, csak valahogy sokat akart a szarka.

Himnusz ez itt nem lesz. Amúgy két évvel ezelőtt a legjobb nem bw filmzenék év végi top listáján (BOB-2012) ott szerepelt a Saturday Saturday, akkor ezt írtuk róla, egyúttal linkelünk is oda: 

Mert ha a péntek lehet funfunfun, akkor a szombat whynot! Ez az én pakisztáni guilty pleasurem Indeep Bakshi tolmácsolásában. Badshah rapbetétje meg odavissza kisebbminthárom.

Láttunk sok mindent már a blogon ahogy készül, mahuratot, dalbetéteket, poszteret, dalt, betétet, de elsőnapozást még nem. Na majd most. A Lekar Hum Deewana Dil ugyanis eleget tesz ennek, betölti a piaci rést, és FAM-mal (kapoor klán) kiegészülve, nagy adag izgalommal, jó kedvvel és kívánsággal elhozza most nekünk, milyen is egy ilyen, hogy kell elképzelni már bw keretek között. #allthebest ivósjáték figyelem!