calacitra

Akinek nem gyere be, és nagy ívben elkerüli inkább az Awari féle item kezdeményezéseket, annak így legyen ötöse a lottón, hiszen most itt van egy olyan a Lovely Jind Wali személyében, ami aztán le sem tagadhatja mivoltát, apját, anyját, és hogy miért készült, készülhetett el egyáltalán.

A bökkenő az, és a szépséghibája csak annyi, hogy ez egy vérbeli b kategóriás item song, azaz a másodligában játszik, nem pedig az elsőben.

Sana Saeed is bármennyire szép, twisteli szét magát, még pályakezdő. Látszik is mennyire új hús ebben a világban, valahogy nem illik hozzá. Pedig meg tesz mindent, nem érheti rossz szó ezért.

Ahogy a dal is annyira konvecionális tételezés, amit direkt így kértek a zenét szerzőktől, hogy ennek annak kell lenni, nem másnak. És persze ez így van rendben, de megint csak nem robbantják fel a házat vele. Az erő hiánycikk. A fül otthon marad, a szövegnek sincs sok értelem, de mégis ez legyen a legkevesebb, ki figyel arra ilyenkor na?!

Mégis. Minden hibája ellenére, akár hiszitek, akár nem, még vállalható is személyre szabottan. Nem ugráluk örömömben, ha látom vagy hallom, viszont eléggé elfogadtam olyannak amilyen. És talán még úgy is lehet gondolni rá, mint kihagyott ziccerre, ami egy jobb koeroval, helyszínnel, item lédivel, zenével többre is lenne hivatott.

Bár mondom, így sem kell szemlesütve közlekednie, mert más sztárorientált, összemarketingelt testvérek a műfajban még ennyire sem képesek, mint a Fugly Lovely Jind Walija. Erős közepes. 

A Dzsoni dzsoni nem az a fajta dal, amivel egy elefántot meg tudsz állítani, ha feléd rohan totál barátságtalanul, de mégis a folyamatos folyadékbevitel megsegítéséhez jócskán hozzájárulhat vagy akár még a helyére is pályázhat, kiválthatja, lecserélheti, ha úgy van.

A legmeglepőbb mégis az, hogy akármennyire nem szimpatikus és érezzük nem nagy durranásnak a Sachin-Jigar partyslágerét vagy miafenéjét (nem elég meggyőző, hogy parkettre hívjon magával), ennek ellenére is egyszerűen képtelenség letenni. A sor végi rímeket például indokalatlanul fejbe véstem, úgy, ahogy még egy bevásárló listát soha se de nem.

Van benne valami catchy, és most a következő videóban meg azt láthatjuk ahogy készült. Remo koreografálta, a hangulat ötösben volt, twisteljünk rá, ha mondom. 

AR Rahman legújabb LHDD daldarabja ennél fűszeresebb nem is lehetne. A Mawwali Qawwali egymaga bw. A sok fordulat, ami pályáját képezi, és a fülünkben zajlik le, erősen hajaz a gyárra, a műfajra. Meg mondom a zenére, amit pl a maestro is (nemcsak ő) tökéletesre meg leginkább szerethetőre fejlesztett. Ez persze megint olyan, hogy ahány ház. Van, akinek tetszik, másnak éppen ellenkezőleg fúj a szél. De azért az is fakt, hogy a mostani messze nem úgy adja az igazságot. Túl van kísérletezve, nem is megkapó, dallamtapadás vett értelemben. Egyszer templomi, másszor dobos, harmadszor himnuszos, amihez most még a dalbetét is kevésnek bizonyul.  

A Humshakals elfogyott. Vagy nem is volt benne több, és annyi se, mint amennyit bele képzeltünk még az elején. Mert ha a Caller Tune nincs, akkor hiába a eszelős cast, már a vonzerejét vesztené teljesen, és nem lenne már hatással tovább az emberre. Szóval azt megköszönheti nagyon.

De az igazán szomorú az a jövőre nézve, hogy valahol tudvalevő ebből nem lesz egy costa ricai feltámadás az uruk ellen már. Belesüppedt a középszerbe, a teljes érdektelenségbe, hiszen az már régen rossz, hogy nőnek öltözött férfiak futnak a tengerparton és ezzel akarják eladni. Meg úgy egyáltalán nem is vicces. Persze az indiaiaknak ez még lehet az bőven, belefér az ingerküszöbbe, nehéz őket kiismerni.

Himesht is. Egyszer fent, másszor lent. Most ez utóbbinál ejtőzik, ragadt meg a zenei kreátor. És ahelyett, hogy segítene a filmen, kihúzná abból, maga is beszürkül. A Barbaad Raat se több egynapos dalnál. Kísért a Housefull szelleme. 

Ugyan made in India ez is, de bw városi zaja már nem szűrődik be ide, az egész olyan olyan és mégis másmilyen.

A malayalam - nyelvű - filmekről már volt szó nálunk, viszont az is igaz, hogy többet érdemelne annál, az odafigyelésnél, amit kap tőlünk, bárkitől. Alulértékelt valahol, miközben azért megmutatja magát, hogy tud meglepetést okozni, ha kell.

A Neram és az Ohm Shanti Oshaana (jajdeimádtuk) után pedig már kemény harmadik malayalam filmre tesszük le a voksunkat időközben, a Banalore Daysra, aminek előzetese hamarosan elő is kerül a blogra, de előtte még az eksűvös dalját (amittrivedis dejavu) seringeljük világgá, meg kütöljük nagyonagyon, hogy még a focivébéért se hagyjátok ki.

Meg aztán egy jótanács: a London Thumakda mellett idén más mixtapet senki ne találjon már ki, ha éppen bekötnék a fejét, csak ezt a kettőt mashupoljátok, és kész is vagytok meg lesztek tőlük. Diszkók népe iszkoljatok hát!