calacitra

Az év eddigi legjobb tételezése, ami nem is az. Mármint item number. Mert a készítők nem így gondolnak rá, viszont mégis képtelenség máshogyan. Hiszen ha ez nem az, akkor mi. De a lényegen persze nem változtat, hogy nagyon frenetikusra sikeredett, már körberajongtuk egy poszt erejéig, most pedig azt láthatjuk ahogy készült.

Vagy látnánk, mert a showt teljes joggal az item lédi: Prachi Desai lopja el. Ő van a középpontban, és némileg roppant fura mód nem beszél bele a takarítónénitől kezdve a világosítóig mindenki, hanem csak ő van (80%-ban). Ilyet is ritkán látni na. Jóllehet a forgatásról se derül ki kendőzetlenül akármi, bár ezen most szemet hunyunk. És megelégszünk PD-val, akin látszik, hogy nagyon imádta ezt csinálni. Mi meg csak örülünk neki.    

És akkor még szerencse, hogy Dhanush csak a filmben munkanélküli. Mert nélküle igen jóval szegényebb lenne úgy ánblok az indiai filmélet. Amire pont jó példa ez a Velai Illa Pattadhaari (kurvajó) előzetes. Hogy miért ő az, aki. Kollywood bw hercege, amolyan srk-aamir-salman egyveleg, de mégis olyan, amilyen egyik se.

Tavaly a Maryannal és a Raanjhanaaval (bw debüt pipa) is bizonyított, most meg a VIP talán még mind a kettőnél is extravagánsabb filmélményt hozhat el a mozikba.

Úgy, hogy egy egészen földhöz ragadt vezértémából építkezik, ahogy arra az első mondatban is utaltam. Hirtelen nem is tudom, mikor volt utoljára olyan indiai alkotás, ahol a munkanélküliséget akármilyen formában is, ennyire felhozták volna és foglalkoztak volna vele (nem ilyen doku stílusban, nagy bésen, prakash jhasan). De persze a VIP azért nem ennyire lesz fekete fehér, mint a való élet. Előkerülnek a rossz fiúk is a történetben, Amala Paul személyben pedig a szerelem is.

Érdekesség, hogy R Velraj rendezése Dhanush számára mérföldkő, hiszen ez már a 25. filmje. Ebből az alkalomból meg is lepte magát azzal, hogy a film zenéit maga írta és szerezte Anirudh Ravichander kézfogásával. És reméljük ez csak a kezdet. Must see.

Talán még a spanyolok #vb kiesésénél is elképesztőbb az, hogy a Sachin-Jigar ezzel a Humpty Sharma Ki Dulhania filmzenével milyen egy sablongenerált, rémegyszerű, erőtlen tettet hajtott végre. Amit hát még a csilivili hiperszuper képkockák sem tudják megmenteni. Pedig aztán minden megtettek a készítők ezen a téren, állták a sarat, ahogy a Saturday Saturdayban sem volt ez másként. Viszont a szem helyett a fül maradt szárazon, és azt nem találták el, amikor pont várható volt, hogy na majd most. Többet vártam ennél. A fenomenális raprészről meg ne is beszéljünk, blah.

Pont azon gondolkodtam a napokban, hogy egy 2 States, egy Queen filmzene mit is vétet istenigazából, hogy nem kapja meg a saját mashupját, amit teljes joggal megérdemelne. Mert a süket is hallhatja, hogy az egész egy nagy évzene kupac, vagy mindkettő. Erre fel érkezik a Humshakalsnak mesáp. Ki érti ezt már? Miközben a Caller Tune az egyedüli arról a korongról, ami egyáltalán vízre, versenybe szállhat azokkal, akik a fent említett albumokon csücsülnek.

Kiran Kamath viszont nem adta fel, vette félvállról az elkészítést, aminek eredményeképpen legnagyobb megdöbbenésünkre vállalhatóra, működőre sikeredett most ez. Pedig mondom a dalok önmagukban, külön-külön nem váltják meg a világot, viszont itt jól maszáláznak. Nyilván ez Kirant dícséri, mint a dalszerzőket. Szóval kellmes meglepetés a hét végéhez közel. Rongyosra nem lesz karcolva, de azért hajtás utána.     

Valaki írta jól kommentekben alul, hogy 'so usual'. Mert ha nagyon választanom kéne, akkor a tamil Race Gurram féle Sweety mellett tenném le a voksomat. Sőt. Igazából ha már itt vagyunk, akkor össze se lehet hasonlítani a kettőt. Persze jójó ez egészen más nyelven, más műfajban utazik, de a Bobby Jasoost se a zenéiért fogjuk szeretni. Mindamellett viszont azért nem is kukába való, elvakultaknak betalálhat.