calacitra

"Don’s enemies should always remember one thing…that Don never forgets anything.”

A trailer szivárgás után, a premier előtt két hónappal már kezdenek hypeügyileg magasabb fordulatszámra kapcsolni a Don 2-vel a felek. Ideje is volt, hel-lo, hiszen az év egyik legjobban várt filmje ez. Nálam, legalábbis ott van, jóval megelőzve a Ra One-t pl, amitől már nedvesek bugyik ide-oda mindenhol. De ha valakinek most nem nagyon tiszta mire végett is a párhuzam az összehasonlítás pont ehhez, a RO-hoz, annak annyit tessék infoul, hogy mindkét filmben ugyanazon színész szerepel, ő a lead actor. Aki nem mellesleg bw generációjának és jelenjének legnépszerűbb és nem túlzok nagyot: legjobbja is egyben, SRK.  

Szóval a Don 2 marketinggépezet forog, egyre jobban, gyorsabban, és ami a legfontosabb hangosabban. Ennek az egyik ékes bizonyítéka a Don says (Don mondja) 11 alkalmas részre szóló sorozata, ami a promozati (wát?) faék-egyszerű funkcióján kívül még több mindenre szolgál. Mert nem csak avdrog a külvilágnak: a nőknek a sztárról, a fanoknak a filmről, hanem másokhoz is szól, mindenkire céloz, aki egy kicsit is ismeri, elfelejtette vagy nem is látta még soha de soha az előzményfilmet, az eredetit éppen. Mindjárt mondom is hogyan.

Az egész olyan lesz, mint egy a kampánykörút, csak annál kitárulkozóbb, levetközösebb, ahol minden sötét, piszkos dologra is fény derül, nem mint az általában igaz. Persze aki a karaktert ismeri, vagy a filmet látta az nem fog meglepődni, vagy csak kicsit, mert azért újdonságok bőven akadnak húszon akárhány másodperc alatt is, de azt hiszem itt nem ez a lényeg. Maga a Don az. Aki a középpontban van. Az ő bemutatására akciózik jót ez a vállalkozás, amiben a filozófiáját bontja ki életről vagy fejti ki véleményét ellenekről dióhéjban. Tényleg nem teljesen, és mélyen, mert a kíváncsiságnak és a rejtélynek meg kell maradnia mögötte így is, érthető, könnyen áteshet a ló túloldalára. 

Aztán. 2006 nem tegnap volt, amikor is bemutatták az elsőt (ami meg egy 1970-es remake). Tehát fel kell támasztani őt. A szellemét, a karizmáját elő kell szedni a hamvakból, a porból meg minden ilyenből, ahova került. Ezt akarja főfőfőként az idézetekkel. Egy. Emlékezni rá újra és újra, hogy ott van az még a fejben. Kettő. Nem emlékezni rá, hanem rákattanni egyszerűen, hogy szeretnéd megismerni, megérteni jobban a karaktert. Igazándiból az tetszik legjobban, hogy nincs szájbarágva, semmilyen bw vagy eus sablonnal, hanem ötletes és szórakoztató formában teszi, lásd a comic érzést. Nincs mese tényleg jó útja annak, hogy kellő megfelelő hangulatra tegyen fel, odáig, hogy ne csak élvezem ezt, hanem várjam a filmet. Vagy vegyem elő az elsőt, mert annyira visszavág. Kérem a következőt. 

8852 km. Manutol pontosan ilyen messze volt a szerelem, mielőtt megtalálta volna azt. A személyt, az igazit, a nagy(n)Őt, tudjátok ti jól na. Szóval név szerint ezt a Tanut, akit már a cím is elárul, s akihez az út Londonból jött repülőn (7008 km), aztán vonaton (1300 km), autón (35 km) és riksán 0.8 (km) át vezetett. Mindehhez jött még hozzá az a 20 lépés is, amit a doktorúr megtett míg fel nem ért a szobába és meg nem pillantotta álmai álmát. A nőt, aki nem is figyelt rá, miközben beszélt hozzá idegesen, mert begyógyszerezve aludt ott egy helyben ülve. Ez azonban mit sem számított Manun(kn)ak, mert megtalálta, érezte belül a dobbanást vagy mi és még a telefonjával képet is készített róla, hogy ne feledje el. De ami a legfontosabb igent mondott a házasságra, habár a másik fél erre úgy se lett volna képes. Az igazság azonban az, hogy nem is akart. Most akkor mi lesz?

Az előre elrendezett házasság találkozása az igaz és viszonozatlan szerelemmel már sok-sok bollywoodi filmet ihletett meg az évek alatt. Sikerest, klasszikust, kasszasikert, de ne titkoljuk el, jó pár rosszat is. A TWM azonban egyikbe se tartozik bele igazán. Ami nem feltétlenül baj, de nem is jó. Olyan, mint a vezértémájának használata, a házasság problematikájából való építkezés, amiből megint és megint kiindul elhasználtan, kifacsartan, agyonkitaposottan, hogy aztán végül úgy érezzed, mintha még nem láttál volna belőle egyet se, pedig utalt rá állandóan. Na a TWM után pont ez hiányzott nekem. Nem is az intertextualitás része, hanem a megfogás, az el nem eresztés, az nincs meg benne, hogy látnom kell igen még egyszer, legalább azt az egy jelenetet, ha mást nem. Túl sokat várok, nem tudom. Azonban se hogy se nincs késztetés rá egyszerűen, márpedig az igazán jó bwfilm erről ismert, az igazán magas ismétlési értékéről. 

Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lenne szórakoztató, sőt. Annak tartom, kifejezetten élveztem _majd_ minden egyes képkocka térfélcseréjét. Nem ezzel van a baj, hanem azzal, ahogy mindezt teszi. Nekem átlagosan. A TWM tisztes helytállásnak, korrekt kis iparos munkának még elfogadható, de nincs meg benne - az újranézési faktor hiánya mellett - az az érzelemgazdagság, ami miatt bwt elsősorban a romantikus ízeiért szeretjük. Jóllehet nem giccses vagy túljátszott, európai szemnek és fülnek is akceptálható, de a színész és színész és én közötti kémia megragad valahol ott a film elején, a felvezetésnél, és onnan nem igen megy tovább. Talán a film gyengébb második periódusa ennek az oka, ami lassan-lassan egy túlzottan is elnyújtott végben csúcsosodik ki aztán. Ezzel meg el is árultam, hogy milyen érzéssel hagytam ott a TWMt. Kevesebb jóval, mint arra a kezdést követően számítottam, aha. 

Tanu karaktere volt az, ami összezavart leginkább. Egyszer örülök neki, azért, mert nem az n+1 kifinomult valami gazdag mrs india. Ő más. Egy férficsábász, a naugthy girl, aki iszik-dohányzik, nem tökéletes, de nem is akar az lenni. Gondolkodom... tényleg kevés az ilyen női karakter a bwfilmben, vagy akinek akár ennyiből is elhiszem, hogy a mellére tetováltat eztazt. Majd kilép a komédia szerepköréből és romantikusan már közel sem működik ilyen olajozottan Tanu, és az őt alakító színésznő. Itt bizony kevésnek éreztem, de nem csak őt, hanem magát a karaktert, akit a szabad madáron kívül nem tudtak helyes irányba hogyan elterelni a készítők. Lázadónak jó volt szép volt, de és ennyi. A Manut alakító Madhavantól is láttunk már jobbat (lásd 3 idiots akár), de azért itt se okoz komolyabb csalódást. Végig visszafogott, dr létére nem megy bele semmi harcba, néha fel is adná, de ha kell a barátai kisegítik, és küzd a megtalált szerelméért, hogy az övé legyen, nem pedig másé, bármi is történjen vele.   

Amúgy a film romkom, ezt még nem is mondtam. Lehet azért, mert a nevetés inkább mosolygás volt. Vagy, mert még ebből is csak kevés jutott. Most így konkrétan egy jelenet ugrik be, ahol ez tényleg nevetés lett, hail goddess, ugye, még a legelején persze. Valahol emiatt is érzem úgy, hogy a két műfaj itt nem tudott egymás mellett megélni. Nem feküdtek egymásra, szimplán rosszul voltak adagolva vagy se-hogy-se. Pedig van tánc, zene, shaadi-baarat (esküvős filmek, yeah) ami egy a mentőöv, kettő a történet mozgatórugója, három a kellemes, vidám, érzelmes pillanatok első számú felelősei, de hiába jönnek-mennek-jönnek úgy ahogy ezt kell, a nagy magic show elmarad. Még ha fekete füst nem is lesz, száll fel a helyükön, mert ne lett volna pont az pont odaillő és pont kívánatos akkor pont a számomra. Egyszeri nézésre. Arra éppen megfelelő a TWM, addig amíg el nem készül az előzmény vagy folytatásfilmje, mert van róla szó; én azt is nézném. 

Közel van, de még se annyira közel. Valahogy ez jutott eszembe akkor, amikor beszúrtam az uccsó 2K posztot. Mert hiába volt az a saga vagy most ez a sajátos, csak erre a nációra, annak filmgyártására vonatkozó úgynevezett kódrendszer leírás, egyszerűen ez még mind-mind kevés az élvezet átadásához. Csak karakterek vannak, azok mesélnek képkockák helyett, egy elméleti kimittud az egész, ami egy szint eléréséhez kiválóan megfelel. Többek között alaptudás elültetéséhez, megismeréshez, olyanokhoz, amiért a blog is megszületett, aka viziot kipipáló vállalkozás ez egyelőre. Viszont a filmek azok filmek, az más tészta. Már nagyon előreszaladtam, azt hiszem. Gyors' vissza.

Fontos megérteni mi miért az ami. A 2K erre hívta fel annak a csillionyi embernek a figyelmét, aki nem tud, vagy sötétségbe van bwt illetően. Nem csak nekik, jó lead volt ez a filmek előtt, hanem mindenkinek, hiszen azt megmutatta, hogy mindenki másképp csinálja, ha filmgyártásról, készítésről van szó. Ami meg nem annyira rossz, mint aminek a többség tartja, táncival, zenével, meg zenével és táncival. Például itt, bwben, a legnagyobb az egy filmre eső intertextuális vonatkozások száma. Sehol ilyen a világon nincs. Amerikában ezért mindenki pirospontot dobál, hogy jujdejó, mert volt egy jelenet, ami tiszteleg a másik nagy előtt, és ez beszarás. Ilyenkor mindig nevetni van kedvem. Öreg, hiszen bw ebben a mester, a tanító. Vagy ott van a hálivúdi tucattörmelékben egyre gyakrabban fel-felpislákoló zenés táncjelenetektől való elélvezés a plázamozizok körében. Nem egy és kettő film, sorozat volt mostanában, amiben akadt egy ilyen szkéna, és az mekkora hiphiphurrát váltott ki, úgy, hogy az nem musical alapvetően, műfajilag besorolva, sőt. Erre már tényleg nem kell kommentár.

Van élet a megismerésen túl. De látni kell azt is, hogy a saga és/vagy a 2K nélkül egy bw-vel kapcsolatos blog nem indulhat el, csak úgy. Mondottam volt a feltáratlansága szembeszökő, ergo meg kell magyarázni olyan dolgokat, amik éppen hogy nincsenek megmagyarázva itt otthon. Aztán nem csak azokra kell építeni, akik ismerik, szeretik éppen, hanem a passzívakra is, adni nekik esélyt, még ha aztán ők nem is élnek vele. A calacitra úgy gondolom a falra kiragasztott főcéljainak egy részét ezzel teljesítette is. Folytatás az lóg a levegőben, majd erre is sor kerül idővel. Most a Kuch Khaas hivatkozásjegyzéke következzen idealá tovább, olyan forrásokkal, amelyek segítettek létrehozni ezt a több mint 12 csápteres, megszámlálhatatlan bwsajátossággal bíró posztsorozatot.

Azok a hindi filmek, amelyek nem csak részleteket, filmjeleneteket kölcsönöznek, vesznek át hollywoodi kasszasikerekből, klasszikusokból, hanem az alaptörténetet magát, azok úgynevezett indiaiasításon esnek keresztül. Ezeket a rendszerint hollywoodi filmeket nem sikerük, hanem cselekményük újszerűsége és adaptálhatósága alapján választják ki. A nyugati értelemben vett adaptáció Indiában úgy történik, hogy a hazai közönség igényeire formálják az eredetit. Nemcsak azért, mert tudják a készítők, hogy közönségsikerre csak így számíthatnak, látva a nézői elvárásokat, hanem azért is, mert a hollywoodi filmeket unalmasnak tartják. A hindi filmesek szerint a hollywoodi alkotások egy szálon futnak, s csodálkoznak rajta, miként lehetséges egysoros filmeket csinálni – ez a jelző olyan egyszerű történetekre használatos, amelyek egyetlen mondatban összefoglalhatóak.

Az indiaiasítás három fő eleme: (amit A Metropolis ezzel kapcsolatos bwszámában Tejaswini Ganti: A hindi nyelvű közönségfilmek gyártása címmel olvashatunk.)

• az érzések hozzáadása,
• a narratíva kibővítése
• és a dalok beillesztése

Ez a három dolog az, ami együtt egy maszálát hozhat létre az eredetiből. Az elsőre azért van szükség a hindi filmkészítők szerint, mert a hollywoodi filmek túl szárazak, a másodikra a fentebb említett egysoros az indok, a harmadik pedig megkérdőjelezhetetlen azok után, amit a zene és a bollywoodi film kapcsolatáról tudunk. Egy filmérzésekkel való film feltöltése családtagok hozzáadását, valamint a figurák szociális kapcsolatok hálózatába, elsősorban és leggyakrabban rokoni körbe való beépítését jelenti, a zene hozzáadásával pedig a legszembeszökőbb különbséget hajtja végre az eredeti verzióhoz képest. A film olyan pontjain helyez el dalbetéteket, amelyeket a hollywoodi darabot nézve nem is gondolt volna az ember. Mindenképpen nehezebb munka ez a bollywoodi filmkészítőknek, azoknak, akik a dalokból építik fel a történeteket. Egy ilyen remake esetében konkrét cselekményes történetet kapnak a kezükbe, amit persze formálhatnak saját filmviláguk szájíze szerint, de az, hogy adaptációk csak kevés számban jelennek meg India mozivásznain, kérdésekre ad okot.

Vajon a filmrendezőknek „nehezükre esik” megadott filmanyagból dolgozni? Vagy nem is akarnak készíteni remake-ket? Esetleg továbbra sem szeretnének túl nagy piacot szentelni a külföldi filmeknek az országban? A válasz nem egyértelmű, de meggyőződésem, hogy a megadott anyagból való dolgozás nem jelent akadályt a bombayi filmeseknek, s jóllehet a remake készítésnek nincs nagy felvevő piaca Indiában, de az igazság az utolsó kérdésben van elrejtve. A hindi filmgyártás ugyanis előszeretettel másol idegen országok filmjeiből, egyfajta forrásanyagot képezve számára, de a hazai filmek még mindig előnyt élveznek a külföldiekkel szemben. A belterjesség egészen a mai napig létezik, annak ellenére, hogy a nyugati filmkultúra felé való eltolódásnak a jelei már megmutatkoznak a filmeikben.